Amiről most írok, nyilván nem új keletű dolog, és mindenki találkozott már vele, közvetlen vagy közvetett módon. Mostanra azonban már telítődtem azzal a sok szarsággal, amivel álláskeresésem során találkozok, így úgy döntöttem, megosztom a nagyérdeművel.
Nos, kis hazánkban az utóbbi években elég könnyű munkát találni. Legalább annyira, mint vizet a sivatagban. Gazdasági válság van, meg munkanélküliség, meg öt ember végzi egynek a munkáját, és egyéb finomságok. Ezt mindannyian tudjuk. A munkanélküli ember egyet tehet, keresgél, keresgél, újságban, interneten, ismerősöknél, mindenhol, és reménykedik benne, hogy megtörténik a csoda, és végre munkanélküliből „munkás” ember lesz. (Ez vagy bejön, vagy nem. Azért előbb-utóbb bejön.) Tehát keresgél, CV-ket küldözget mindenhova, ahová csak tud, illetve amilyen állás szimpatikusnak látszik számára a hirdetés alapján.
Na, és itt van a bökkenő. X cég meghirdet egy pozíciót, amire a gyanútlan ember elküldi az önéletrajzát, majd amikor behívják állásinterjúra, ő nagy reményekkel telve, „csinibe öltözve” elindul; ám amint megérkezik a célállomásra, és meghallja, mit is rejt pontosan az adott pozíció, akkor fogja a fejét, és illedelmesen szidja magában a munkáltatót, aki nem átallja hülyének nézni a kiszolgáltatott helyzetben lévő álláskeresőt.
Aki még nem jött volna rá, az ügynöki, és egyéb házalós melókról beszélek. Ha annyi százasom lenne, ahány ilyenbe én belebotlottam már, akkor rég milliomos lennék, és boldog megelégedéssel iszogatnám a Sex on the Beach koktélomat a homokos tengerparton. A munkáltatók igen kreatívak. Bizony. Különféle asszisztensi és egyéb irodai meló címén adják fel hirdetéseiket, a delikvens meg nem érti, mi a vihar van, amikor az interjún közlik vele a nagy magyar valóságot.
Hát, igen, én is sok ilyenbe belefutottam már. Az első ilyen esetnél még csak bosszankodik az ember, később már fel van háborodva, és amikor már a huszadjára találkozik ezzel a szituációval, akkor már csak röhög rajta kínjában. Mást úgysem tehet.
A legutóbbi ilyen eset volt a legviccesebb. Kereskedelmi asszisztens pozícióra jelentkeztem egy céghez. Még decemberben. Január vége felé kerestek meg, és behívtak egy interjúra. Gugli az én barátom is, így a megadott cím alapján rákerestem a cégre a neten, és „nem csalódtam”. Házalós, ügynöki melónak írták többen is egy fórumban. A cégnek „persze” nincs saját honlapja. Úgy voltam vele, hogy bár tuti, hogy ez nem az én asztalom, de elmegyek, megnézem, hogy itt „mit is kell rásózni az emberekre”. Az időmből kitelik, és különben is: legalább még egy tapasztalattal több.
Szóval elmentem. Voltunk már többen, akik a reggel 9 órás kezdést várták. Nem sokkal 9 előtt bevezettek minket egy terembe, ahol baromi hideg volt. (Valami miatt nem kapcsolták be a fűtést; ezt mondták ők.) Majd megjelent egy fiatal, szerintem huszonéves srác, aki még mielőtt megszólalt volna, igen komoly „vizuális élményben” részesített. Az ember lánya ránézett, és igen hősiesen kellett küzdenie, hogy elnyomja a szája szegletében megjelenő „Istenem, de gáz vagy”-vigyort. Azt gondolom ugyanis, ha valaki egy céget képvisel, akkor így egész egyszerűen nem jelenhet meg, mert ez már a röhej kategória. Szóval, a srác ingben volt, meg nyakkendőben, reája pedig szövetzakót húzott. Ez még okés is lenne. Csakhogy amint a tekintet lejjebb kúszott, egy farmernadrágon és egy Nike sportcipőn állapodott meg. És az ilyet vegyem én komolyan? Hagyjuk már!
A nem kicsit fellengzős tekintetű férfiú ezután elkezdte magyarázni, miről is szól ez a tök jó munka. Mobiltarifa-csomagot kell értékesíteni „boldog-boldogtalannak”. Ráadásul délelőtt tízkor tiplizés az irodából, mert ott bizony nem lehet tartózkodni; de nem ám! A tájékoztató után mindenki mondott magáról pár szót, majd miután végzett, kollektív tapsot kapott a többiektől. Mintha egy AA gyűlésen lettem volna! Fellengzős ficsúr barátunk úgy beszélt mindenkiről, mint aki máris a munkatársuk, és milyen tök jó lesz itt neki! Majd előadott egy értékesítési szituációt egy pár hónapja ott dolgozó kolléganővel. A hölgyike értékesítési módszere elég izzadtságszagú volt; ha nálam bepróbálkozik, még egy radírt sem veszek tőle, nemhogy mobiltarifa-csomagot. Na, ezt követően léptem le, egy másik sorstársammal egyetemben, aki nem sokkal a szituációs játék előtt érkezett, így nem volt még ott, amikor elmagyarázták, milyen pozícióra is keresnek embert.
Most már csak egyetlen kérdésre keresem a választ rendületlenül: az üzletkötők, házaló ügynökök mióta asszisztensek? Ha ilyen pozícióra keresnek embert, tessék szépen odaríni. Aki perspektívát lát abban, hogy ilyen unkát végezzen, az úgyis elmegy. Akit meg nem, az csak becsapva érzi magát – teszem hozzá: jogosan! –, mert hazudtak neki. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben kiderül, hogy a bejelentettnek mondott munka nincs is bejelentve. Jó, rendben, nyilván az, hogy mi az elvárás egy munkakörhöz, az sok mindent elárul. Ettől függetlenül nem kellene ennyire hülyére venni az embert, és feleslegesen rabolni az idejét. Ráadásul ez még csak a jéghegy csúcsa. Találkoztam én már szcientológus teszttel is elsőkörös interjún – a második körre már nem mentem el –, sőt, olyan céggel is, ami X éven belül már a harmadik néven fut, mert érdekes módon mindig „tönkremegy”; a honlapjukon viszont bármit megtudsz róluk, csak azt nem, mivel is foglalkoznak. (És ezek még nem a legdurvább példák.) Szóval a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen, így mindenki figyeljen oda, milyen munkára jelentkezik, és milyen munkát vállal el, nehogy kellemetlen meglepetések érjék.
Penny Wise
