Egyik nagyon hideg év márciusában, kiszabadulva a hazai fagyok fogságából 2 hetet tölthettem el Kenyában. Utazás előtt azt hittem 2 hét renye-henye következik majd, de annyira zsúfolt lett a programoktól a nyaralás, hogy a valódi pihenésre szinte alig maradt idő.

Már rögtön az első nap eltelt a zsörtölődéssel, mert „hátrasorolt” szállást kaptunk. Ez ugyan nem szervezett program volt, de az én időm és főleg az agyam nagy részét jó erősen lefoglalta. Majd következett a szállodakomplexum és a környezet felderítése, ami a kényelmes tempót, na meg az utunkba eső számos poolbárt is figyelembe véve többnapos programmá alakult.

Szétnéztünk Mombasában, szétvásároltuk az agyunkat egy fafaragó műhelyben, búvárkodtunk az Indiai óceánban, meglátogattunk egy kígyófarmot, majd egy felejthető árvaházat. Ismerkedtünk egy civilizált maszáj falu életével, majd következett az utazás egyik fénypontja egynapos szafari a Tsavo parkba. Az egy napos elnevezést amolyan borbély-napnak is tekinthetjük, mert a hajnali indulás ellenére csupán csak egy délelőttöt töltöttünk a nyílt terepen, de az élmény akkor is megérte! Pláne ha hozzáteszem, hogy akkor már a tarsolyomban, illetve a hátizsákomban volt a következő szafarira szóló jegyünk. Brünhilda legnagyobb bánatára – vagy nem is bánkódott egyáltalán miattunk? – ezt a programot sem nála szerveztük le, hanem a helyi neppereknél. Eleinte féltünk a „fekete” programszervezéstől, de miután az elsővel nagyon is meg voltunk elégedve, jöhetett a következő. Először egy kis repülőgéppel szerettük volna a hatalmas utat megtenni, de nemcsak az út volt hatalmas, hanem az utazás ára is, így kapásból átváltottunk a földi közlekedésre.

Mivel ez nem tartozott a szálloda által szervezett programok közé, így kivételesen ébresztést, sőt úti csomagot sem kaptunk. Magunknak kellett szendvicsről gondoskodnunk, és magunknak fújtunk riadót hajnali fél kettőkor, mert a kapunál kettőkor már várt bennünket egy kisbusz, hogy elvigyen bennünket az Amboseli parkba, hogy én az „anya” láthassam végre az általam oly mélyen áhított Kilimandzsárót, meg az ő havát a csúcsán.

Többszöri megállót is beiktattunk, mert az út kegyetlenül hosszú volt. A végén az ülőgumóink egyre laposabbak és egyre érzékenyebbek lettek, szükség is volt a sűrű megállásra, na meg valószínűleg gyomorrontást kaptunk az útszéli teáktól, kávéktól, amiért több helyen valóban kényszerpihenőt kellett tartani.

A szépségért meg a látványosságokért mindig meg kell szenvedni!

Kiszenvedtük, és megérkeztünk egy Lodge-ba, ahol a lefoglalt szállásunk volt. Amikor helyiektől „feketén” szervezek egy programot mindig arra készülök, hogy valami igazán lepukkant, valami igazán ótvar helyre kerülök, mert annyira mélyen (érzésem szerint) lenyomom az árat, hogy szerintem más már nem fér bele. Pedig ez egyáltalán nem így van! Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy ugyanazokra a szálláshelyekre visznek a helyi nepper fuvarok, mint amiket a szállodában, irodákban ajánlgatnak, csak jóval, de jóval olcsóbban jutunk hozzá. Vajon mennyi profitot húznak le a bejelentett szervezők, ha a neppernek még így is megéri?

Szóval megérkeztünk az Amboseli Nemzeti Parkba, ami területileg alig 2%-a a teljes Tsavo parknak, mégis Kenya egyik leglátogatottabb és vadakban leggazdagabb nemzeti parkja, Kilimandzsaró-tól északra.
Mombasától mintegy 300 kilométerre, közvetlenül a Kilimandzsaró lábánál található park teljesen sík, füves terület. Igen gazdag patás állatokban, rengeteg elefánt él itt, de ha szerencsénk van vízilovakkal is bőven találkozhatunk. Természetesen oroszlánokat és egyéb macskaféléket, valamint sakálokat, hiénákat, marabukat, és keselyűket is láthattunk.

Már a szálláshelyre érkezéskor tekergettem a fejemet, szerettem volna minél előbb látni a hósipkás Kilimandzsarót (eredeti nevén: Kilimanjaro), de a lecsúszott felhősávtól nem láttam még a hegyvonulatot sem. A Kilimandzsáró tulajdonképpen egy kialudt tűzhányót is magába foglaló, a világ legmagasabb egyedülálló hegye, aminek a csúcsa az 5895 méter magas Kibo csúcs (eredeti nevén: Uhuru csúcs=Szabadság csúcs), ami 1961-ig I.Vilmos német császár nevét viselte. A Kilimanjaro nevet szuahéliről fordíthatjuk fehér, vagy fényes hegynek is, de a hegy lankáin élő csaggák, akik a mai napig arccal a Kibo csúcs felé temetik halottaikat, ezüsthegynek, csillogó hegynek nevezik. Az összes elnevezés arra utal, hogy a Kibo csúcs az örök hó és jég birodalma, ahol soha nincs annyira meleg, hogy felolvadhasson, ezért mindig és mindenhonnan örökké hósipkában látszik.

Egy élő legenda szerint az egyik vállalkozóbb kedvű csagga törzsfőnök egy szép napon több bátor harcost is felszalasztott a Kibora, hogy az istenség által őrzött ezüstöt, a világ legnagyobb kincsét hozzák le neki. A harcosok, persze, üres kézzel tértek vissza, ám hiába esküdöztek, hogy a hideg ezüstből jókora darabokkal megrakva indultak vissza, de hogy az útközben rejtélyes módon vízzé változott, a főnök nem hitt nekik, s valamennyiüket kivégeztette. Az elöljáró végül maga ment fel a csúcsra, s győződött meg arról, hogy az ott őrzött kincs ellophatatlan, azt a hegyről lehozni nem lehet.

Sajnos a klímaváltozás ezt a több mint 10.000 éve fennálló csodát sem kíméli, s már 2005-ben megállapították, hogy a Kibo gleccsere 80%-al csökkent, ezért talán 2015-re, jó esetben 2020-ra már az űrből sem lesz látható az ezüstös sipka, ami sajnos teljesen fel fogja borítani a hely ökológiai egyensúlyát.

De, mit törődtem én ezzel az egyensúllyal, akkor ott a hegy lábánál? Akkor éppen a szafari volt számomra a legfőbb dolog, hogy abból a valóban gazdag állatvilágból minél többet láthassak, és minél többet kaphassak lencsevégre. Támadásból az állatok részéről itt is kaptunk ízelítőt; egy fiatal elefántbika próbálta bizonygatni, hogy vegyük „emberszámba”, mert ha nem, hát akármi is lesz! Lett. Mielőtt azonban elérte volna a nyitott dzsipet, a sofőr jó nagy gázfröccsel elsiklott a bevadult állat ormánya elől, megadva a lehetőséget nekünk is, hogy a bent rekedt levegőt kifújhassuk, vagy más módon engedjük ki, mielőtt megfulladunk.

Szállásunkon, az asztalon, a szobában szanaszét hagyott holmink ismét a majmok prédájává vált, ha éppen nyitva felejtettük a szúnyoghálós ajtót. Hiába kergettük őket, már bottal üthettük a nyomát az egyik fényképezőgépnek, a nasinak elővett zacskós süteménynek, cukorkának és egyebeknek. Éjjel viszont bogarak, csúszó-mászók, százlábúak és egyéb puhatestűek riogattak bennünket, ha éppen lemásztunk az ágyról. Ha nem gyújtottunk lámpát, a talaj érintésétől is frászt kaptunk, a hirtelen fénytől viszont ők kaptak frászt és bújtak fedezékbe, de ezzel csak a mi félelmünket tetézték. Nem is nagyon jött rá egyikünkre sem az éjszakai vándorlás.

Utolsó nap, már roppant kiéhezett és türelmetlen voltam, mert addig nem sikerült egyszer sem megpillantanom a hegy ezüstös sapkáját, így sajnos már az állatokkal se nagyon törődtem. A fejem állandóan a hegy irányába nézett, egy-egy fordulónál, amit a dzsip írt le az úton, tekergett a nyakamon, mint villanykörte a foglalatban. De a felhő, ami az egész hegyet szinte talpig beborította, csak nem akart sem felszállni, sem feloszlani.

Kétségbe esetten fordultam a páromhoz már-már könnyekre fakadva, hogy mennyire nincs szerencsém, mikor éppen csak egy pillanatra, mintha a hegy Istene meghallotta volna sirámomat, megpillantottam a csillogó csúcsot! Csak egy pillanat volt az egész, hiába kaptam elő a fényképezőgépet és kattintgattam ezerrel a gombot, már ismét fedezékbe vonult, már nem lehetett látni csak az előtte tornyosuló felhőket.

De én láttam! Ha csak egy pillanatra is, de láttam!

Most már akármi is történhet, mert teljesült a vágyam. Láttam a Kilimandzsáró havát, az ezüst hegy kincsét, a megkaparinthatatlan csodát, amire oly régen vágytam!

Szendrei Júlia