többieknek, hogy lássák micsoda zsákmányra leltem. Mire ők kiértek a vízből már egy csomó árus vett körül. Némelyek rögtön alkudoztak rá, mások közölték, hogy úgysem tudom hazavinni, inkább cseréljem el más portékára. Mi az, hogy nem tudom hazavinni? Ha nincs elég hely egy ekkora tárgynak a hajókofferban, amit most vettünk, faguriga legyek! De nem a hely volt a probléma, hanem a törvény. A határon állítólag, minden a tengerből származó tárgyat, értéket elkoboznak. Akkor is hazaviszem! Ez az én szerencsemalacom. Majd jól becsomagolom, de akkor sem hagyom itt!
Hazafelé menet valóban gond volt a kagylóval. A bőröndjeinket több helyen is átvilágították, de miután futószalag módján dobálták egymás után a táskákat, nem is a mi bőröndünk miatt hívtak a vámosok magukhoz. Mutatták a képernyőn a táskába rejtett kagylót. Áh, ez nem is a mienk! Az ennél sokkal nagyobb! Igen? – mondta a vámos, akkor most nézzük az önökét. És sajnos azt is átvilágította. Az én gyönyörű kagylóm ott pihent a sok-sok ruha között, jól becsomagolva, de mégis láthatóan. Fel sem merült az elkobozás ténye, helyette rögtön kikaptak 50 dollárt a tárcámból, úgy mint a villám. Rohadt nagy pénz egy kagylóért! Ezért a piacon, vagy akár otthon százat is vehettem volna. Még jó, hogy ez volt nálam a legmagasabb címlet. A következő átvilágításnál ismét felfedezték a kagylót. Na, ne már! Az előbb már a tényleges érték többszörösét fizettem az előző kapunál! Jó, hogy minden centiméternél nem szednek vámot!
Valahogy megértették a vámosok, vagy már tisztában voltak vele, hogy elég jó pénzt fizettem a kagylóért, így továbbengedtek, de nem úsztam meg ennyivel a dolgot. A következő ablaknál túlsúlyt mutatott a mérleg. Méghozzá nem is keveset. Mi lehetne más a túlsúly oka, mint az a három hatalmas faragott állatfigura, amit egyenként is nehéz volt megemelni. Elkobozásról itt sem esett szó, viszont itt megszabták az 50 dolláros büntetést, nem csak úgy tolvaj módra a tárcámból kikapkodva vették el tőlem.
Atyaúristen! Már 100 dollárnál tartunk és még meg se közelítettük a tranzitot. Vajon miért kell még fizetni? Szerencsére már semmiért sem kellett. Jó nagy árat fizettünk a kenyai emléktárgyakért, viszont most itt látom őket magam körül. Épségben hazaértek velünk együtt, csak az orrszarvúnak tört le a szarva. Kicsit ragasztott, kicsit rohadt drága, kicsit nagyon nehéz, de a mienk!
Végül is nem panaszkodhatok, mert nagyon jutányos áron jutottunk hozzájuk.
Jeffry, aki a maszájoknál volt a vezetőnk, még egy túrára elkísért bennünket. Mombasában tettünk látogatást. A városra mindent rá lehet fogni csak azt nem, hogy szép. Mint a csúnyácska nőkre szokták mondani, olyan érdekes. Egy tipikus, gyorsan fejlődő afrikai nagyváros, egyelőre rendezetlen háttérrel. Viszont kiemelten látványos volt a diplomata, ill. kormánynegyed, valóban a szép szóval illethetem a főúton álló 
indiai templomot, és természetesen óriási hatást váltott ki belőlünk Mombasa jelképe, a főútvonal fölött átívelő két egymás felé fordított hatalmas elefántagyar. A rendezetlen háttérnek köszönhetően egyetlen parkoló sem volt kijelölve azok számára, akik erről a jelképről fotót szerettek volna készíteni. Lopva a tilosban kellett megállni, a rendőröket figyelve, hogy maradandó emlékünk legyen róla.
Mombasai városlátogatásunk utolsó állomása egy fafaragó műhely volt, ahol rendkívüli körülmények között afrikai munkások százai ültek a csupasz földön, vagy egy aprócska pléden és faragták fantasztikus ügyességgel a szebbnél szebb figurákat a néhány centistől a méteres példányokig. Szívem szerint az egész telep készletét megvettem volna, mert annyira elragadó és élethű volt az összes termék, de hát erre nem volt lehetőség. Mint ahogy hivatalosan arra sem, hogy közvetlenül a munkásokkal alkudozzunk egy-egy darab megvételére. A műhely mellett lévő boltban árulták hivatalosan a kész termékeket, a munkások által mondott ár sokszorosáért, de ha már egyszer Jeffry jóvoltából arra nyílt lehetőségünk, hogy itt bent a műhelyben is szétnézzünk, akkor nehogy már ne használjuk ki az olcsóbb lehetőséget is!
Mintha csak egy-egy szobor elkészítési technikájáról beszélgettünk volna, úgy tárgyaltunk a mesterekkel, természetesen Jeffry tolmácsolásában, majd egy oszlop, vagy jó magas szobor mögé bújva a porba írtuk az alku árát.
Megegyeztünk. Vettünk egy nagy oroszlánt, egy ugyanakkora elefántot, egy hasonló méretű orrszarvút és még számos apróbb zsiráfot, antilopot és egyéb állatszobrot. Eddig rendben volnánk, már csak fizetni és kivinni kellene valahogy. De hogyan? Jeffry volt a megoldás, a kulcs a zárhoz. Kiválasztottuk és félreraktuk az egyes termékeket, majd mint aki jól végezte dolgát, elhagytuk az üzleten át a telepet. Jeffry a kocsiba szállított bennünket, elkérte a szobrok árát és beindította a járművet. És a szobrok? – kérdeztem riadtan. Ne izgulj, mindjárt hozom – mondta és a következő sarkon ott hagyott bennünket a kocsiban. Mint kiderült már le volt vajazva az egész menet. Jeffry 
a kerítésen át megkapta az árut, kifizette az árát, és már hozta is egy nagy zsákban az egészet. Nem tehettük meg, hogy ne honoráljuk szolgálatait, pedig biztosak voltunk benne, hogy a maga sápját már leszedte az árból. Mindegy, ez az ő biznisze is volt, megérdemelte. Még így is ezerszer olcsóbban jutottunk hozzá, mintha az üzletben vettük volna meg.
Talán, ha még hozzászámítom a büntetés árát, még akkor sem vagyunk a bolti árral egálban.
Hivatalos helyen, ahol alkura sincs lehetőség, kicsit borsosan mérik a szuvenírt Kenyában.
Ez a három nagy szobor jó áron került hozzánk, s remélem addig maradnak a birtokunkban, míg a szú át nem rágja őket teljesen.
Szendrey Júlia
