Bálint Antónia könyvet írt. Botrányosat. Valamilyen bűvös okból kifolyólag úgy gondolta, hogy izgalmas lesz, ha megírja érdekfeszítő memoárját, benne a volt szerelmeivel, fényképekkel, miegymással; mert ezt így illik. Sőt, még az is megfordult az „okos” fejecskéjében, hogy minderre vércseként csap majd rá a nagyérdemű, de nagyon. Nos, engem bizony írásra késztetett e megjelent írásmű. Hogy miért?

Nos, az első, ami eszembe jut, hogy: ”Hú dö fák iz” Bálint Antónia? De most tényleg. A negyvenes éveiben járó hölgy ugyan bő húsz évvel ezelőtt szépségkirálynő volt, de úgy kábé ennyi. Jó, persze azóta is láthattuk műsorokban, itt-ott, amott, de én valahogy nem hatódok meg ettől; már csak azért sem, mert igazából a mai napig az Amire nincs magyarázat című könyv lapjaira kívánkozik ama kérdés, hogy most tulajdonképpen ki ő és mit is csinál. Azt már tudjuk, hogy mit nem csinál. Mivel e celebhölgy képtelen meglenni a nyilvánosság nélkül, ezért például nem csinálja azt, hogy szép illedelmesen, botránymentesen él. Ha írnak róla a sajtóban, az is többnyire arról szól, hogy éppen kivel van meg kivel nincs, meg „jajj, de nehéz átszoktatni az iskoláskorú Babikát (született: Földesi-Szabó Lilien) a saját ágyába”; illetve, hogy éppen rosszban van-e a gyermeke apjával vagy sem, perlik-e egymást vagy sem etc. Mindeközben természetesen ő a nagy magyar anya, aki olyan széjjelszakíthatatlan szimbiózisban él egy szem leánykájával, hogy az már-már az egészségtelenség határát súrolja, még egy egyedülálló szülő esetében is. Gyorsan hozzátenném, hogy természetesen a legbensőbb magánügye, hogy, miként neveli a gyerekét, ám éppen ezért senkire sem tartozik, hogy a kicsi Lilien hol alszik, és mennyire van (volt) rágyógyulva még óvodáskorában is édesanyja emlőire. Bálint Antóniának meg kellene tanulnia, hogy a celeblét egyik alaptörvénye: ha kell az is-mertség meg a címlap, kelljen az ezzel együtt járó kritika is. Ez ilyen, nincs mese. Az ország Toncsija (hülye becenév egy negyvenes nőnek) azonban nem így gondolja, mivel a negatív kritikát igen nehezen viseli, és kikéri magának fennhangon. Na igen, akkor viszont nem kéne mindenáron szerepelni, mivel hát ugye a hírnév – még ha kétes is – nem habos torta, és soha nem is volt az.
Most eszembe jutott valami! Hát a mi Toncsink diplomahalmozó! Bizony! Éveken keresztül olvashattuk a sajtóban, hogy most éppen ilyen főiskolára, meg olyan egyetemre jár, ami azonban nem bizonyulhatott túl jó döntésnek, ha a mai napig a celebség (kétes) vizein evickélve igyekszik fennmaradni (a köztudatban). No, persze, lehet, hogy mégis csinál valami hasznosat és értelmeset, de ebben az esetben ezt piszok jól titkolja, mivel a bulvárra éhes olvasók erről a mai napig mit sem tudnak.
Nagyobb azonban a valószínűsége, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, és a nemrég megjelent irodalmi alkotás létrejöttének is az lehet a fő oka, hogy hát kell a zsé; hiszen bármily hihetetlen, mindenki abból él, ezért pedig illik csinálni is valamit, hiszen senkinek sem terem a fán. A könyv címe ugyebár utalás a már unalomig ismételt szépségkirálynői múltra, amivel kapcsolatban azért nem elfelejtendő az az apróság, hogy azért csak elvették tőle azt az uralkodói fejdíszt, mivel mint kiderült, Antónia régen is szeretett meztelenkedni – akkor még csupán fizikailag –, és hát az mégsem illik egy királyi fenséghez. Ő ezt anno úgy reagálta le, hogy hosszú-hosszú ideig foggal-körömmel harcolt a koronájáért, mintha legalábbis az élete múlna rajta; végül visszakapta, kicsi lelke nagy megelégedésére.
Tehát a könyv: Antónia állítólag maximálisan lemezteleníti magát benne, mert neki ez így jó; ami egy dolog. Az meg egy másik, hogy még kikről és mit ír a kötetben. Volt neki nem egy ismert szívszerelme – sőt, én csak ilyenről tudok –  Delhusa Gjontól kezdve Bogdán Csabán át Hajdú Petikéig – a teljesség igénye nélkül. Ezt ő mind leírta benne; névvel, részletekkel, az érintettek megkérdezése nélkül, ugye. Hát… nem tudom, ilyet valahogy nem illik, szerintem. Ha másért nem, akkor azért, mert pl. az ország albán amorózója (Delhusa) már éppenséggel nős volt, amikor Antónia belibbent az életébe és az ágyába; vagy azért, mert Bogdán Csaba és Hajdú Petike is boldog családi életet él, gyerekekkel, akik vagy tudnak már olvasni, vagy hamarosan tudni fognak, de enélkül is kaphatják a hideget-meleget a társaiktól az óvodában/iskolában. Persze legfőképpen mégis azért, mert az átlagember erkölcsi normáiba egyszerűen nem fér bele, hogy kiteregesse az intim titkait. Mert az olyan közönséges. Ennek fényében érthető, hogy többen is hangot adtak nemtetszésüknek, perrel fenyegetnek és a többi.
Antónia közben csak mosolyog, továbbra sem bírja a kritikát, amire a legjobb bizonyíték, hogy az érintettek neheztelésére emígyen reagált: ír még egy könyvet! Hoppá! Ott majd reagál az őt ért vádakra. (Neki ehhez egy egész könyv kell, na.) Emellett leszedi majd benne a szenteltvizet Hajdú-Sarka Katáról, aki valamilyen top secret oknál fogva a bögyében van már jó ideje.
Antónia, Antónia, nem lesz ez így jó! Kezdj már magaddal valamit, ne másokkal, és főképp ne a múlttal foglalkozz, mert hiteltelenebbé válsz, mint eddig voltál. Ezt pedig nem más fogja megszívni igazán, mint a kislányod.