Olvastam az interneten, hogy valaki azon elmélkedett: „van-e konstans boldogság és, ha van, hogyan érhető el”. Kicsit megzavaró, hogy itt mire gondol az illető, kinek mi a boldogság? (micsoda elcsépelt frázis)

Eufóriára gondol vagy a teljes békére és megnyugvásra? Igazából mindegy, mindkettő egy monoton állapot.

Az, hogy egy folyamatos felfokozott érzelmi állapotban van valaki és soha nem talál megnyugvást jó? Mert a folyamatos eufória ezt jelenti nincsenek mélypontok, ingadozások, minden szép és rózsás örömteli, de a hétköznapok általában nem azok, szóval, hogy is van ez akkor? Ahhoz, hogy ennek ellenére egy ilyen állapotot fenntarthasson valaki, el kell zárkózzon a külvilágtól és minden kicsit is negatív ingertől vagy annak a puszta lehetőségétől. Ergo folyamatos tagadásban kell éljen és mindig figyelnie kell, nehogy elsodorja egyszer egy negatív érzelem vagy szituáció és valahol mindig retteg vagyis nem nyugodhat, de az ember fárad és ha fárad, figyelmetlen lesz, belecsúszhat egy-egy ilyen szituációba és akkor mit csinál? Visszarántja a kormányt, kompenzál, kileng, csapong a minimális frusztrációt is túlzott eufóriával próbálja ellensúlyozni, mert ugyebár neki az alapstátusza is átlagon felüli és ez ilyenkor nem elég... és a legszomorúbb, hogy ők azok, akik azt hiszik, hogy 120%-on élnek és, hogy mindent láttak már, pedig még csak a felszínét sem kaparják a lényegnek és valószínűleg nem is fogják, megmaradnak a szürreális világukban.

Mi van a teljes békével és megnyugvással? Ehhez magukévá kell tegyenek egy bizonyos fokú nemtörődömséget, hogy ne érintse meg őket semmi, se a kimagaslóan jó sem a deprimáló események nem érdekli őket. Semmi, egy élvezetes program vagy a világ más részen dúló háború tudata se, mert ha érdekelné, megrémülne, szétpukkadna az a kellemes kis burok amiben elvan. Ez az ember általában tudja, hogy az átlagnál kevesebb inger éri és, hogy kimarad sok mindenből, néha zavarja is, de a félelem visszatartja. Mert az ilyen emberek (és ez az átlag) inkább elvannak a "kellemesen langyos sz@rban", mint, hogy kockáztassanak és elfogadják azt az apró esélyt, hogy rosszabb helyzetbe is kerülhetnek esetleg... Inkább kiiktatják gondolatukból azt a sokkal valószínűbb lehetőséget, hogy lehet jobb is vagy legalább más.

Hogy miért nagyobb utóbbinak az esélye? Logikus, mert tehetnek érte ez az ami előreviszi az életet és a világot a cselekedetek, mint ahogy egyik viszonylag újonnan alakult, kissé vulgáris frázis is mondja: "néma gyereknek az anyja p&csáját"... avagy, ha akarsz valamit szólalj meg vagy tegyél érte, ha meg nem, akkor hallgass és ne rimánkodj, hogy miért csak annyi jutott neked, amennyi.

A passzív emberek várják, hogy az ölükbe hulljon a jó és a szép és közben elmulasztanak mindent, amit az élet nyújthat soha nem fognak megélni se igazi mélypontokat sem magaslatokat, amik (mindkettő) erősebbé tennék és ösztönöznék őket. Szóval, nem az a kérdés, hogy van-e konstans boldogság, hanem, hogy ha ez az előbbi variációk egyikét jelenti (melyek mindegyike csak egy fragmentumot enged megélni a palettából és súlyosan lekorlátozza az embert), akkor mi értelme van? Az egyoldalú élet ilyen módon, viszont egyre fokozódó közömbösséget vagy kilengést vonz maga után, mivel nincs mihez viszonyítani az eufóriát vagy a nyugalmat, ha közben elfelejti az ember, hogy milyen a kétségbeesés vagy az izgatottság, esetleg a félelem vagy az empátia. Az apró dolgok már fel sem tűnnek és egyre jobban elhatárolódnak mindentől.

Talán nem feltétlenül ugyanazon, állandó állapotra kell törekedni, hanem arra, hogy nyitottak legyenek az emberek mindenre, ami szembejön és megtanulják kezelni a szituációkat, mert így minden lehetőséget ki lehet meríteni... Az ember megtanulja értékelni a jót (a kicsit és a nagyot egyaránt) és kezelni a rosszat. Élvezni a hétköznapi csodákat és átélni minden érzelmet. (szerintem ;) )

Cikkért külön köszönet jár Dán Noéminek! :)

Drabost