Sokan, sokféleképpen és okból nézünk filmeket. Ez így szép és jó, a változatosság gyönyörködtet. Én az aktuális hangulatomtól függően képes vagyok habkönnyű, A-kategóriásnak hirdetett komédiákat, és bevallottan ZS-kategóriás akciómozikat egyaránt végignézni, de igazából jobban lekötnek azok a filmek, melyek közben gondolkodnom kell. Ilyen mondjuk egy krimiben a gyilkosság megoldása, az összekuszált szálak kibogozása, vagy pedig egy-egy, az árnyékban meghúzódó ellenfél, motiváció, vagy hátsó szándék kiderítése (műfajtól, kategóriától függetlenül). És bevállalom: nekem az tetszik a legjobban, ha tévedek! Ha ráhibázom, és pontosan az történik, amire én is számítottam, akkor elmarad a meghökkenés, az „aha!” vagy a „wow!” érzés, és kicsit csalódom.

De beszéljünk inkább arról, amitől ezek az „aha-filmek” emlékezetesek lesznek: a filmes csavarról. Szerintem ez a legjobb része egy-egy mozinak. Nagyon régi filmes eszköz, a rendezők, forgatókönyvírók is gyakran élnek vele, hiszen – általában közvetlenül a film vége előtt – ez csak tovább fokozza az optimálisan már fennálló feszültséget. Rengeteg példát találhatunk rá Hitchcocktól David Fincherig. Érdekes élmény, amikor filmnézés közben leesik az állunk, és szólni sem tudunk a megdöbbenéstől, nemde? Főleg, ha a történet tartott egy bizonyos irányba, hogy aztán egy hirtelen hátraarccal felborítsa az alapfeltevéseket, és a képünkbe nevessen azzal a szöveggel, hogy „nem tudsz te semmit!”

A Szemfényvesztőkben is várható néhány meglepetés. Nekem a trailer alapján abszolút favoritnak ígérkezett ez a film. Egyrészt illuzionistákról szól – a varázslatok és a trükkök pedig mindigis elbűvöltek, ha elég jónak bizonyultak; mellesleg, az előzetesek akciódús, szórakoztató macska-egér harcot sejtettek. Hát nem kellett csalódnom! És most valószínűleg azon gondolkodsz, Kedves Olvasó, hogy a fenti bevezetőm hogyan kapcsolódik ehhez a filmhez. Egyszerű: A történet látszólag vezet valahova, látszólag tudjuk a főszereplők fő motivációit (pénz, minden idők legnagyobb átverése, illetve ezek megakadályozása, leleplezése), látszólag pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy ki kicsoda, és hol a helye – de ez mind csak szemfényvesztés. A kezdet kezdetétől át vagyunk verve (De szép germanizmus! Viszont attól még ez az igazság), ráadásul úgy, hogy a megoldás végülis végig az orrunk előtt van – nem feltűnően, de ha valaki szemfüles, akár észre is veheti a kilógó lólábat… De ne szaladjunk túlságosan előre!

A film tipikus csapatfilmként indul, épp, mint a Bosszúállók, vagy az Ocean’s Eleven – először össze kell rántani a csapatot! A Szemfényvesztők elején is külön-külön megismerjük a leendő tagokat, azok stílusát, életét, „vadászterületét” – mindezt egy-egy látványos trükk kíséretében, hogy aztán egy náluk elrejtett kártyalapon szereplő cím, elvezesse őket életük legnagyobb svindlijének tervéhez. Alapvetően mindannyian középszerű „bűvészek”: egy kártyazsonglőr, egy mentalista, egy szabadulóművész, egy utcai zsebes lennének – ám őket összefogja, és egységbe kovácsolja egy titokzatos zseni, aki a film végéig arctalan marad, és mindent a háttérből irányít. Nem fogom leírni, hogy ki volt az, úgy nagyobbat üt a sztori. Mindenesetre nálam megvolt a végén a „wow!” érzés…

„A négy lovas” – ahogy nevezik magukat – három világraszóló mutatványt prezentál, három különböző városban, három különböző, kíváncsi publikumnak. Először egy las vegasi show keretein belül „rabolnak ki” egy francia(!) bankot, hogy aztán a lopott pénzt szétosszák a jelenlevők között. Ekkor lép a képbe a rendőrség, vagyis mindjárt az FBI, egy szkeptikus ügynökkel az élen, aki a háta közepére sem kívánja ezt az esetet. Hozzá csatlakozik még egy csinos, ám terepen kissé tapasztalatlan Interpol-nyomozónő. De a zsaruk nem tudnak mit kezdeni a szemtelen trükkmesterekkel, hiszen azok el sem mozdultak Vegasból, ugyanakkor Európában tényleg „meglovasították” az ominózus bank széfjének több milliós tartalmát. Négy hősünk kiszabadul, és tovább garázdálkodik – éééés megindul a hajsza Vegastól, New Orleanson át, egészen New Yorkig. Naná, hogy a "rosszfiúknak" drukkolunk!

A film látványnak sem utolsó, ha hagyod magad elvarázsolni (hagyd!), de ez semmit sem érne a megfelelő karakterek nélkül. Az egyik sarokban Woody Harrelson, aki változatlanul remekül hozza a nagyszájú, hedonista macsó figuráját, Isla Fisher gyönyörű és veszélyes, Jesse Eisenberget végre nem akartam öt perc után tarkón vágni, Dave Franco karaktere pedig még az életét is beáldozná a csapatért. A másik sarokban Mark Ruffalo, az FBI-ügynök szerepében, akit nem tudtam nem kedvelni - ezen kívül az egész film alatt azon sajnálkoztam, hogy mennyire kár, hogy nem az illuzionisták csapatát erősíti; valamint Mélanie Laurent, aki bár okos, és találékony, de kicsit szürkének tűnik - jobban csíptem a bosszú angyalaként Tarantinonál. A mellékszerepekben két híres nagy „öreggel” találkozhatunk: Michael Caine a csapat mögött álló, sikerorientált pénzembert, Morgan Freeman pedig a „mágusok” leleplezésére szakosodott, a sikerért, pénzért szintén bármire képes televíziós személyiséget alakítja.

Nem akarok hazudni, a film nem Oscar-gyanús kategória. És nem mérthető össze A tökéletes trükk intelligenciájával, életszerű korrajzával, fantasztikumával, emberien gyarló karakterábrázolásával sem. Ez egy látványos, pörgős mozi, ami közben csak kapkodod a fejed, mert nem hagy nyugtot egy percre sem. Készítői, szereplői jókezű iparosok, a történet pedig sodor magával, miközben elhitet veled valamit, ami valójában nem is úgy van. A három csúcspont három remek előadást takar, feszültséget a köbön, hogy aztán a végén jöjjön a csavar, előlépjen a háttérből a valódi ötletgazda, és felfedje a történések mögött rejlő valódi motivációt.

Én nagyon élveztem ezt a mozit, mindenképpen érdemes megnézni!

A_Rézi