PÓKEMBER: A balul sikerült kísérletek utáni fellélegzés

Nem vagyok benne biztos, hogy ez a cikk fog kedvet csinálni Pókemberhez azok számára, akik még nem látták a 2000 utáni filmeket róla és nem voltak a korábbi képregények elvakult rajongói. Nehezen találom a szavakat a jó ízlés határain belül, de azért megpróbálkozom kulturált keretek között kinyilvánítani az észrevételeimet eme franchiseról. Persze ilyen sötét bevezető után lehet megfordul az emberek többségében, hogy akkor miért olvassa tovább az irományomat, ha amúgy sem érdekelte vagy kedvelte a fent említett hős történeteit és ráadásul nem is ígér sok jót a következő kritikus elemzés? Rögtön két ok:
1: nem tart 5-10 percnél tovább átfutni rajta
ééééééésss (ez egy valóban nagy és)
2: a végén ÉRDEKELNI FOG!!!
(amennyiben mégsem felelősséget nem vállalok érte)

Szóval kezdjünk neki! Azt hiszem ebbe a sorozatba mindegyik alanyról elmondhatom, hogy főleg az USA-ban volt nagy kultusza a XX. század közepén. A képregényeket vették, mint a cukrot, sorra gyártották már 1967-től az animációs produktumokat amiket a TV társaságok előszeretettel vetítettek. Stan Lee és Steve Ditko alkotta meg a hálóvető kalandort, aki New York utcái között a felhőkarcolókon ugrálva csapott le eleinte a hétköznapi, majd a hozzá hasonló súlycsoportban lévő bűnözőkre. Valamiért ez lett a "teremtők" kedvence a MARVEL világban. Igen, Pókember a MARVEL comics hőse. Aki esetleg nem tudná ez mit jelent keresse vissza az előző cikkemet. (Na nééézd már, előjött az önreklámozás, mikor ott a google is...)

Miért lehet a sok közül ő az egyik kedvenc? A főhősünk egy iskolás fiú, kinek szülei tragikus körülmények között kiskorában meghaltak, a nénikéjével és bácsikájával lakik, fizikuma messze elmarad a társaitól, szemüveges és mondjuk ki nem túl népszerű figura VOLT! Igen itt ezen van a hangsúly, mert rögtön a legelső momentumban elmennek egy osztálykirándulásra az egyik hipermodern tudományokkal foglalkozó űbermulti vállalathoz, ahol legalább egy tucat pók DNS-éből kevertek ki egy hibrid fajt, ami elszabadul és megcsípi Peter Parkerünket, Parker rosszul lesz, hazamegy, kidől majd mikor magához tér wáááááoooo! Élesebben lát, mint egy sas, erősebb 10 bivalynál és mint a pókok bizonyos fajtájára jellemzően megérzi ha veszély közeleg a közvetlen környezetében. Ezután a két mondat után jogos a szemdörzsölős hátradőlés, mert iszonyatos sebességgel pörgeti fel a történet szálat. Ettől a pillanattól fogva pörgős, akció dús és érzelmekben gazdag világot kapunk rengeteg szerethető és megérthető szereplővel. A főhős egyben zseni  és igazi humormester, kinek újdonsült erejének köszönhetően megjön az önbizalma és egy igazi heroikus ikonná válik, akire mindenki büszkén nézhet fel. Ezen tulajdonságai miatt a lányok is hamar megkedvelik, végül a gyerekkori szerelme Mary-Jane Watson is a karjaiba hull, még mielőtt megtudná ki is ő vajólában. Legalábbis a képregényben és az animációs produkciókban 2002-ig!

2002. május 3-án a Sony Pictures a sok jóravaló, tisztességes és lelkes rajongó arcába vágta az első Pókember film adaptációt. Nekem nem voltak nagy igényeim a filmmel kapcsolatban, mondhatni semmit nem vártam, de mégis csalódtam. A fentebb leírt ismertetőmből szinte mindent átvettek: meghalt szülők, pókcsípés, szupererő, nagynéni, Mary-Jane. Egyetlen pici dolgot felejtettek ki belőle, mégpedig A FŐHŐS JÓL FELÉPÍTETT TELJES SZEMÉLYISÉGÉT! Mivel kezdtem az ismertetést? Peter Parker egy gyenge személyiséggel és fizikummal megvert iskolás fiú. Ebben a filmben megkapja az erőt, de a jelleme egy súlyos lelki roncs paródiává vált, amitől én sírni tudtam volna. A bűnözőkkel felveszi a harcot igaz, de olyan szinten válságban van a lelki állapota, hogy 10 pszichológus megélne a kezeléséből. Nem tudom szeretni, mert sokat hisztizik, egyáltalán nem vicces, szánalmas,  önbizalomhiányban szenved (Oh My God! Erősebb, mint az egész iskolája együtt véve, szinte bármire képes), ez lehet szubjektív vélemény, de ráadásul a színész még IRRITÁLÓ is! Satnya kis emós nokedlire emlékeztet, nem pedig egy heroikus ikonra. Ebből a filmből, mivel sikerült a mozivászon elé hurcolni a sok bepalizott rajongót a készítők arra a következtetésre jutottak, hogy bármeddig el tudják húzni a fonalat, így kerülhetett sor a Pókember 2 és Pókember 3-ra.

Akire épül az egész mítosz a nullával egyenlő stílussal rendelkezik, de én itt még nem adtam fel! Mi dobhatná még fel a történetet? Válasz: a mellékszereplők és a "Főgonoszok". Ezek terén, hogy áll a trilógia? Talán az sokat elmond erről, ha azt állítom J. Jonah Jamison a Hírharsona újság főszerkesztője, Peter Parker főnöke volt az egyetlen olyan karakter, akit annak ellenére, hogy utálni kéne, mert Pókember egyik legnagyobb ellenlábasa és minden erejével azon van, hogy besározza, letartóztathassa lett a leghitelesebb karakter az egész film során. Egyedül ő hozta a tőle elvárható formát. Zsémbes főnök, aki nem tudja kicsoda az igazi Pókember, de nem szimpatizál vele és ezért sokszor a tényekkel szembe megy. Mikor egy produkció egyetlen jó eleme egy ilyen karakter hitelessége, ott már nem nagyon kell keresni a párhuzamot az eredeti irányvonallal. Ez a trilógia a Pókember univerzumhoz képest is egy alternatív világban játszódik, ahol majdnem minden inverze az eredeti sztoriszálnak. Peter Parker irritáló, bosszantó, végtelenül unalmas figura, főellenségei közül mindenkivel olyan szinten tudtam azonosulni, hogy mikor összecsaptak nekik drukkoltam, mert megértettem a mögöttes motivációjukat. Dr. Octopus, Zöld Manó, Kobold, Homokember és Méreg. Most nem térek ki egyesével mindegyikre, mert abból is meglenne 5 különálló cikk, de azt elhihetitek nekem Pókembernél sokkal közelebb kerültek hozzám. Akit még ki kell emelnem (SAJNOS), az Mary-Jane. Szegény csajszi bekerült a számomra abszolút érdektelen karakterek közé. Mind a három filmben jelen van, de minek? Kínozza az amúgy is lelkileg összeomlóban lévő főhisztizőnket, akarom mondani főhősünket, azon felül, hogy összefekszik Peter legjobb barátjával semmi maradandót nem alkotott a véééégtelenül unalmas színházi jeleneteivel együtt.

Összegezzünk:
Látványvilágra elment.
Történet hűségről egyáltalán nem beszélhetünk.
Szereplők inverzeik saját önmaguknak.
Unalmas és indokolatlanul hosszú.
Akció jelenetek egész jól néznek ki.

Ezek után az egykori kedvencemről csaknem teljesen lemondtam. Nem érdekelt a 2012 nyarán megjelenő új film, elvette a kedvem ez a trilógia. Szerencsére azért mégis erőt vettem magamon, majd rászántam magam a megnézésére és a reakcióm ez volt: EZ AZ! VÉGRE! ÉN ISMEREM AZT AZ EMBERT A VÁSZNON! RÓLA OLVASTAM SOKAT, LÁTTAM REMEK RAJZFILMEKET GYEREKKOROMBAN!

2012. július 3. Előlről kezdték az egész történetet. (HELYES!) Itt nem egyetemista, hanem középiskolás lett Peter. (ez nagyon kellett, hogy teljesen elfelejtsem az előző részeket) A térdemet csapkodtam a nevetéstől az egyes jeleneteken és szövegeken. Nem volt fölöslegesen beleerőltetett szerelmi szál. Szépen lassan elkezdték összegyúrni az epikus művet. A fő ellenség Dr.Connors sem igazán gonosz, inkább egy elkeseredett ember félresikerült kísérlet után, aki nem tudja megállítani egyedül a következményekkel járó cselekménysorozatokat. Erre van itt nekünk a valóban CSODÁLATOS Pókember! Halál lazán kezeli az eseményeket. Nem gyötri magát fölöslegesen a lelki traumáival, mindig a feladatra koncentrál. Ez az első része az új irányvonalnak csak egy szeletke volt a nagy egészből. Kaptunk egy bevezetőt az igazi Pókember világából és már tényleg izgatottan várjuk a hamarosan megjelenő folytatást!

Értékelve:

Látványvilág teljesen rendben van.
Maximálisan hű a történethez. Képregény adaptációknál talán ez a legkiemelkedőbb teljesítmény.
Szereplők hozták a tőlük elvárható stílusjegyeket.
Pont addig tart, ameddig kell. Mikor vége lesz a filmnek már rögtön várnánk a folytatást és ennek így kell lennie.
Akció dús! Ahol kell nagyon pörög, de nem rohan végig az egész.

Sajnos mivel a Pókember trilógia ott volt az első a filmes adaptációk között egyfajta trendet alakított ki a képregényes filmek körében. Későbbi írásaimban is visszatérő elem lesz a főszereplők személyiségének megváltoztatása. Ez akár még működhetne is bizonyos esetekben, ahol nem igazán közkedvelt tulajdonságokkal vértezték fel a rajzolók őket, de sajnos a divat ezt diktálta. Én értem mire akartak az alkotók kilyukadni. Manapság sok a lelki sérült gyerek, sok fiatalt bántanak, kiközösítenek társaik, akik mind arról álmodnak bárcsak lenne annyi erejük, hogy ezt mind visszaadhatnák. Mikor ilyen ember kezébe adunk hatalmat az két élű fegyverré válhat. Régen az anti hősök ismertető jegyei voltak ezek. Sokat szenvedtek, majd vagy az intellektuális képességük vagy az újonnan szerzett erejüket megkapván rossz útra tértek, mert fűtötte őket a bosszúvágy. Lelki sérelmeik nem gyógyultak és nem tudtuk őket megkedvelni, ezért szurkoltunk az aktuális jófiúnak, aki felvette az ilyenekkel a harcot. Szerintem, ami sikeres és bevált volt majd egy évszázadon keresztül nem túl bölcs dolog megfordítani. Alkalmazkodni lehet az aktuális való világhoz, de csak akkor éri meg, ha emellett még mindig példaként tudunk tekinteni a képregényfigurákra.

Végezetül aki még nem látta volna ezeket a filmeket egyszer érdemes vetni rájuk egy pillantást, már csak azért is, hogy mindenki maga dönthesse el szerinte jogosak-e a vélt vagy valós sérelmeim, meglátásaim. Az utóbbi filmet ajánlom mindenkinek! Akik pedig már látták ezen műveket eldönthetik magukban nekik mennyiben nyújtottak nekik maradandó élményeket.

Folytatás következik.

Drabost