Kétfajta véleménnyel találkoztam eddig Sam Mendes 1999-es filmjével kapcsolatban. Az egyik szerint beteg, nem normális, agyzsibbasztó és halálosan unalmas, a másik szerint viszont briliáns, egyszerű és egyben nagyszerű, zseniális. Tehát, vagy én beszéltem róla kevés emberrel, vagy az emberek tényleg csak ebben a két végletben gondolkodnak az Amerikai szépség kapcsán. A film megosztó, súlyos kérdéseket vet fel, nem véletlenül lett rövid idő alatt klasszikus...
Szerintem az emberek nem túl boldogok. Talán tegnap és tegnapelőtt sem voltak azok… sokan már elég régóta nem találják a helyüket. Hajszolják a pénzt, a hatalmat, a sikert, a szépséget… míg a valóban fontos dolgok felett elsiklanak, hogy aztán szánalmasan sajnálkozzanak a boldogtalanságukon, miközben pszichológusok kanapéin, kocsmák pultjainál próbálják megfejteni, hogy hol is rontották el. Az Amerikai szépség immár tizennégy éves film, de ma is világos az egyik legfontosabb üzenete:
Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.
Képzeld el, hogy 42 éves férfi vagy (de akár lehetsz nő is), aki belefásult a mindennapokba. Bejársz a munkahelyedre, de mintha átaludnád az egészet, és csak dolgozol a taposómalomban a sok hozzád hasonló között. Otthon sem különb a helyzet: életed párja levegőnek néz, szex kizárva, egykori szerelmetek gyümölcse pedig elzárkózik előled, titokban talán még gyűlöl is. Egy nagy nullának érzed magad, és halvány fogalmad sincs, hogyan lettél az élet császárából az évek során önmagad szürkébbnél is szürkébb árnyéka…
Filmünk főhőse, Lester Burnham (a fantasztikus Kevin Spacey) pontosan ezzel szembesül. Belső monológjából az is kiderül, hogy egy éven belül meg fog halni, amit persze még nem sejt. Megismerjük a családját. Felesége, az irányításmániás, tökéletességet sugározni próbáló Carolyn (Annette Bening) – látva őt, eltűnődünk azon, hogy Lester esetleg önkezével vet majd véget az életének nevezett földi pokolnak. Lányuk, Jane (Thora Birch), tipikus, önbizalomhiányos tinédzser, haragban a világgal. Még nem veszett ügy, ám ilyen szülők mellett neki sem jósolunk fényes jövőt…
Megismerjük a környéket, ahol lakik. A Robin Hood Trail tipikus kertvárosi utca, tipikus lakókkal, új szomszédokkal. Egy nyugalmazott ezredes (Chris Cooper), annak katatón felesége, és a drogelvonóról frissen kiengedett tinédzser fiuk, Ricky (Wes Bentley). Egyikük sem boldog. Ami azt illeti, a másik szomszédban lakó meleg pár két tagján kívül az egész filmben senki sem tűnik boldognak – remek fricska, ha jól belegondolunk…
De történik valami. Pontosabban két valami, ami lavinát indít el. Egy iskolai eseményen Lester megismerkedik a lánya legjobb barátnőjével, a dögös és szexi Angelával (Mena Suvari). Korkülönbség ide vagy oda, azonnal belezúg. Majd egy hivatalos eseményen összefut az ott felszolgáló Ricky-vel, aki egy spangli elszívása után szívbaj nélkül felmond, és így Lester személyes hősévé válik. Az élmények döntéssé érnek benne: változás kell! És bizony, minden megváltozik. Lester élete fenekestül felfordul.
Első körben, minden idők legzseniálisabb felmondását valósítja meg, úgy, ahogy azt senki sem merné. De, mivel ő csak egy fickó, akinek nincs mit vesztenie, ezért bevállalja... és nyer! Aztán ellent mond a nejének, és az övé lesz az utolsó szó (végre egyszer!). Edzeni kezd, hogy jól nézzen ki. Megveszi álmai autóját, füvezve hajt végig a városon, és egy gyorsétteremben kezd el dolgozni, ahol a felelőssége nagyjából a nullával egyenlő. Nem érdekli sem az, hogy a neje ordít vele, sem az, hogy megcsalja... Mindent úgy csinál, ahogy neki tetszik, kompromisszumok nélküli, őszinte életet kezd élni. Ez azért furcsa, mert ebben a történetben az emberek nem azok, akiknek látszanak; mindenki álarcot visel, hogy palástolja a legbelsőbb félelmeit. Carolyn retteg a sikertelenségtől, Jane retteg a világtól, Angela retteg attól, hogy átlagossá válik. Az ezredes harsány homofóbiával takargatja saját látens homoszexualitását, amit felesége tétlenül néz végig, miközben Ricky kettős életet él jól kereső drogdílerként, és szemrebbenés nélkül hazudik az apjának. Az ő bölcsessége:
Ne becsüld alá a tagadás hatalmát!
És itt a piros ajtós ház. Lester háza. Fontos, erős érzelmeket jelképez ez a szín: szeretetet, szerelmet, vágyat, veszélyt, dühöt, szenvedélyt... A filmben ezek az érzelmek mind feltűnnek, és menetrendszerűen visszatérnek. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a piros ajtót, a vörös rózsákat, a vadiúj piros Firebirdöt, a Lester vágyálmaiban felbukkanó rózsaszirmokat, Carolyn átázott ruháját a utolsó jelenetekben, vagy a vért a fehér falon, a fehér asztalon, a fehér pólón... és mindazt, amit ezek jelentenek.
Nem szándékozom lelőni a film összes poénját. Már a legelején tudjuk, hogy Lester meg fog halni, csak épp az önmegvalósító missziója közben talán elfelejtkezünk róla. De amikor helyreáll a béke, és hősünk meglepődve veszi tudomásul, hogy remekül van, kiegyensúlyozott és BOLDOG – újra az élet császára, megtalálta azt, ami elveszett; a sors kegyetlenül közbeszól egy nem mindennapi fordulattal. A legfurcsább az egészben mégis az, hogy hősünk cseppet sem dühös...
Azt hiszem, igen dühös lehetnék amiatt, ami velem történt, de nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok. (...) Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát, hülye kis életem minden percéért.
Annyi a szépség a világban, és ezek többsége apróság; fontos, néha alig észrevehető apróság. De vegyük észre, lássuk meg, legyünk hálásak érte! Éljük ezt az életet úgy, ahogyan valóban szeretnénk... Így boldogok lehetünk, anélkül, hogy utólag kifogásokat keresnénk, sajnálkoznánk, vagy megbánnánk a döntéseinket. Az Amerikai szépség egy bátor, tanulságos szatíra. Lester egyszerű eszközökkel, szép képekkel, sokatmondó dialógokkal, bonyolult szerelmi szálakkal tarkított zseniális monológja. Ez a monológ pedig Oscar-díjakat ért. Nem véletlenül...
A_Rézi
