Ha szeptember, akkor sorozatpremierek Amerikában! Végre jönnek a legújabb szériák, és a rajongók – jobb esetben két-három hónap, rosszabb esetben fél évnyi várakozás után – végre újra izgulhatnak a már megszokott, régi kedvenceikért. A Sons of Anarchy című amerikai drámasorozattal (amit nálunk a bődületesen fantáziátlan „Kemény motorosok” elnevezéssel illettek) másfél éve találkoztam, teljesen véletlenül, és miután gyorstalpalóban megnéztem négy teljes évadot, izgatottan vártam az őszt, az akkor kezdődő ötödik szezont – ééééés: még mindig rajongó vagyok!
A történet egy californiai székhelyű, roppant összetartó motoros bandáról szól, akiknek nem okoz problémát, ha megélhetésük érdekében törvénytelen eszközökhöz kell nyúlniuk – sőt, ami azt illeti, az illegális dolgok adják a cselekmény esszenciáját. Van itt minden: fegyverek, garázdaság, védelmi pénzek, gyilkosság, csempészet, bandaháború; de ugyanúgy terítékre kerülnek a drogok, a prostitúció, különböző terrorista szervezetek, nacionalisták, piti gengszterek, és valódi nagypályások is. És persze jelentős szerepet kapnak a törvény és rend korrupt, és kevésbé korrupt őrei. Mindezek közepén pedig ott áll főszereplőnk, Jackson „Jax” Teller, a klub alelnöke. Jax a történet elején talál egy kéziratot, ami miatt kezdi megkérdőjelezni a klub, és saját maga tetteit is. Az írás rég elhunyt apjától származik, aki némi idealista felhanggal, kiábrándultan ír arról, hogy milyen alapokkal indult a banda, hogy az évek során hová süllyedt, hogy mi is lenne a helyes irány. Ha úgy tetszik, Jax apjának szelleme a síron túlról szól a fiához...
A sztori bevallottan shakespeari ihletésű, az alapkoncepció lazán kötődik a Hamlethez. Jax apja a klub egyik alapítója volt, és egy tragikus baleset következtében meghalt. Azóta Clay Morrow kezébe került az elnöki kalapács, aki amellett, hogy elvette feleségül Jax anyját, Gemmát, Jacksont pedig fiaként nevelte fel, egészen más vonulatot képvisel, mint az elődje. Apja kéziratának olvasása közben hősünkben felvetődik, hogy talán nem is baleset történt. És amíg ezen gondolkodik, addig törnek az ujjak, repednek a bordák, füstölnek a fegyverek, villannak a pengék. Jax okos, nem ijed meg a saját árnyékától, és bár mindig próbálja békés úton megoldani a helyzetet, a szeme sem rebben, ha az ökleit, vagy a pisztolyát kell használnia. Mintahogy a körülötte levő díszes társaságnak sem, hiszen a klub tagjainak priusza olyan hosszú, mint egy telefonkönyv.
Kurt Sutter író, korábbi sorozatához, a hét évadot megélt The Shieldhez (Magyarországon „Kemény zsaruk” címmel futott) hasonlóan itt sem fukarkodik a meglepő fordulatokkal. Megjegyzem, hogy az ott szereplő törzsgárda nagy része vendégszerepelt a Sons of Anarchy-ban is. A karakterek aprólékosan kidolgozottak, a helyszínek, a beszédmód autentikus, a történet pedig szövevényes: mindenki hatással van mindenkire, a problémák megoldása legtöbbször újabb problémákat generál. Arról nem is beszélve, hogy a szereplőknek feszt dönteniük kell rossz és kevésbé rossz között, ráadásul egyikük helye, élete sem biztosított – itt ugyanis bármelyikükért eljöhet a Kaszás a következő epizódban...
Jax Tellert Charlie Hunnam játsza – láthattuk őt a 2005-ös Green Street Hooligansben, valamint az idén nyáron a mozikba került Tűzgyűrűben is. Clay Morrowt Ron Perlman alakítja, akit már megannyi tévésorozatban és B-kategóriás filmben láthattunk epizód- illetve mellékszereplőként – de a képregényfilmek rajongói Hellboy-ként is ismerhetik. Az egyik legmegosztóbb karakter a sorozatban Gemmáé, akit gyakran gyűlölünk, néha tisztelünk, de időnként meg is értünk, mert valódi Mammaként védelmezi a fiait, és nem válogat az eszközökben. Őt az Egy rém rendes családból ismert Katey Sagal alakítja, rendkívül hitelesen. Az ő ellenpontja Tara (Maggie Siff), Jax barátnője, aki kívülállóként kezdi, irtózik az erőszaktól, ám a „rendszer” és a szerelem lassanként kompromisszumokra készteti – és egy idő után teljes jogú társa lesz Jaxnek. A banda tagjainak szerepeiben olyan ismerős arcokkal találkozhatunk, mint Tommy Flanagan (már az akcentusa megér egy misét!), Kim Coates, Mark Boone Junior, vagy épp maga Kurt Sutter. Vendégszereplőként pedig megannyi, más sorozatokból jól ismert színész tette már tiszteletét az évek során: Ally Walker, Drea de Matteo, Harold Perrineau, Mitch Pileggi, Rockmond Dunbar, Danny Trejo.
És, hogy miért is érdemes nyomon követni ennek a hozzánk talán nem a legközelebb álló, amerikai, tetovált, bőrszerkós, kétkeréken guruló bandának, az Anarchia Gyermekeinek a históriáját? Nem árulok zsákbamacskát: a motoros gúnya alatt ez egy családi dráma, ami realisztikusan ábrázolja mind az erőszakot, mind a szexualitást. Életszagú – és nemcsak a kézikamerás felvételek miatt. Szereplőinek (akik nem éppen irodalmi stílusban szólnak egymáshoz), egyrészt meg kell birkózniuk az illegális tevékenységek okozta veszélyekkel, harcokkal, bosszúhadjáratokkal, másrészt, szembe kell nézniük önnön emberi gyarlóságukkal is. Megfigyelhetjük, ahogy a tagokat a vérségi köteléknél szorosabb kapcsolat fűzi egymáshoz. A klub egy nagy család, véd- és dacszövetség. Benne egy keményfejű, mindenre elszánt apával, egy rafinált, méhkirálynő anyával, egy néha tékozló, saját útját kereső fiúval, fura, de vicces nagybácsikkal, vállt vállnak vetve harcoló testvérekkel, és a nővel, aki akár a kiutat is jelenthetné a törvénytelenségből.
Ez egy roppant összetett, izgalmas történet, sok emlékezetes karakterrel, egymásnak feszülő indulatokkal, érdekek és érzelmek csatájával. Ha igazán élvezni akarod, eredeti nyelven nézd, a zenei betéteket pedig állítsd kakaóra – MEGÉRI!
A rajongók legnagyobb örömére az Egyesült Államokban szeptember 10-én rajtol a Sons of Anarchy hatodik évada. Én tutira nézni fogom. És te?
A_Rézi
