Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

AktuálMozi: Crimson Peak – Bíborhegy

2015. október 19. - A_Rézi

Szökőévente nagyjából egyszer döntök úgy, hogy moziban horrort nézek meg, és akkor is alapos meggondolás után. Bevallom, felnőtt fejjel is voltak álmatlan éjszakáim rémfilmek miatt, de akadt persze olyan is, amin inkább nevettem, mint megijedtem. Olyan sajnos kevesebb, ami igazán tetszett. A Bíborhegy trailere már hónapokkal ezelőtt magával ragadott. Úgy éreztem, muszáj megnéznem, még ha rémisztő lesz is… Ránézésre régivágású, kicsit gót történetnek tűnt, amilyenek manapság vagy nincsenek, vagy nem igazán jók – kevés az igényes darab, na! A szereposztás kiválónak ígérkezett, és reménykedtem benne, hogy lesz olyan mozi, ami feliratosan (is) műsorra tűzi a filmet: a férfi főszereplők brit akcentusa és hangja már az előzetesben megtette a hatását… A rendező, Guillermo del Toro, bár már látott szebb napokat is (pl. A faun labirintusa), azért bíztam benne, hogy egy érdekes, természetfelettivel operáló történetet; egy összetett karaktereket felvonultató, csavaros históriát kerekít az izgalmas alapból…

Az alábbiakban a spoilerektől sem mentes beszámoló következik.

crimson-peak-vint-poster-header1.jpg

„Bíborhegy földjét különleges agyag és halott asszonyok vére festi vörösre…” – lehetett volna a film szlogenje, és ez nagyjából össze is foglalná a lényeget.

Adott egy gazdag, egyke úrilány, Edith Cushing az 1800-as évek Buffalójában. Az ígéretes felütésből kiderül, hogy tudja, hogy léteznek szellemek – az édesanyjáéhoz volt „szerencséje” kislánykorában, már ha ezt nevezhetjük annak. De hogyan is képzeljük el a szellemeket? Áttetsző, fehér alakok, amorf vagy időnként eltorzuló emberi vonásokkal… gondoltam én. Hát, ez nem olyan volt! Sokkal inkább hasonlított egy dementorra a Harry Potter-filmekből: sötét, foszladozó alak, hosszú karmos ujjakkal, alakjuk pedig valahol az emberi test és a csontváz között járt félúton. Ráadásul a kislány fülébe suttogta, hogy: „Óvakodj a Bíborhegytől!”. Azt hinnénk, ez kimeríti a crimsonpeak.jpgszörnyű gyerekkori trauma fogalmát, ám Edith, úgy tűnik, a javára fordította a dolgot: írónő lett, aki éppen regénye kiadásán fáradozik – ami egy kísértethistória. Bár a kiadó inkább a szerelmi regények felé irányítaná, de ő – mint maga is megjegyzi – nem Jane Austen, inkább Mary Shelley nyomdokaiba lépne.

Aztán megjelenik Ő. Sir Thomas Sharpe, lecsúszott brit nemes, aki nővérével, Lucille-lel az oldalán, támogatókat keresve bekeringőzik Edith életébe, és elcsavarja a fejét. Amikor pedig Mr. Cushing tragikus hirtelenséggel (ám nem véletlenül) meghal, a lány magára marad. Hozzámegy Thomashoz, és követi őt a családi birtokra, amit – mint kiderül – az ott élők Bíborhegynek is neveznek. Edith-nek persze rögtön eszébe jut a gyerekkori intelem, de mindaddig nem izgatja magát, míg szembe nem találkozik az első szellemmel. Menekülés helyett azonban nyomozásba fog (tudom, hogy tipikus fordulat, de akkor is…), és természetesen rég, és kevésbé rég eltemetett, szörnyű titkokra (és halottakra) bukkan, miközben ráeszmél, hogy az ő élete is veszélyben forog.

A szereplők szerintem elég korrektre sikerültek. Charlie Hunnam (Sons of Anarchy) tetoválás- és arcszőrmentes dr. Alanje például egy az egyben a mesebeli hős lovag, fényes páncélban, aki az élete kockáztatásával próbálja megmenteni a szeretett nőt. Mindamellett némi intellektus is szorult belé: orvos, aki Arthur Conan Doyle-t olvas, és bizonyos fokig osztozik Edith rejtélyek iránti rajongásában – bár valószínűbb, hogy leginkább a lány iránt rajong, és így próbál közel kerülni hozzá. A másik férfihős, Sir Thomas, nála sokkal talányosabb: arisztokrata, de egyben feltaláló; a kezdetek óta tudjuk, hogy pénzszűkében van, érdekből nősül, ugyanakkor a vak is látja, hogy nemcsak Edith bolondul érte, hanem fordítva is. A film teljes játékideje alatt őrlődik két nő – a nővére és a felesége – között, miközben félelem és szenvedély, kilátástalanság és remény, vágyak és álmok egyaránt mozgatják, taszítják a végzete felé. Tom Hiddleston (Éjfélkor Párizsban, Halhatatlan szeretők) mindenestül eladta nekünk Thomast; elérte, hogy gyengeségei és bűnei ellenére is kedveljük a figurát (ez mondjuk Loki óta nem meglepő!), plusz megtaláljuk benne azt az ellenállhatatlan sármot, ami csak a titokzatos idegenek sajátja…

szereplok.jpg

A színésznők is jó választásnak bizonyultak. Jessica Chastain (Zero Dark Thirty, Interstellar) zseniális a hideg, számító, irányításmániás Lucille-ként, aki lekezelő a halállal, és féltékenyen figyeli öccse és sógornője kapcsolatát. Érezhető, hogy az összeszedett külső mögött egy teljesen más nő lappang… aki bizony, mint kiderül: őrült. Hogy mennyire, arra lassanként jövünk rá, rétegről rétegre vetkőzi le az udvarias, gondoskodó álarcot, hogy aztán előkerüljön a módszeres, hidegvérű gyilkos, aki megszállottan, a végletekig ragaszkodik a testvéréhez és az otthonához. Hősnőnk szerepében Mia Wasikowska szerintem az általa már eljátszott Jane Eyre továbbfejlesztett változatát hozza. Edith önálló, intelligens és elég makacs nő benyomását kelti, aki imádja az apját. Viszont homokszem a gépezetében, hogy ez a racionális, okos lány úgy megy férjhez, és költözik az Isten háta mögé, hogy szinte az égvilágon semmit sem tud pl. leendő otthonáról. Okozhat a gyász és a szerelem kombinációja ilyen mértékű pillanatnyi elmezavart? A szerelem néha vak, igen. De én itt és most nem hittem el, hogy ez történt – ellenben nem kaptam megfelelő magyarázatot, hogy hogyan máshogy.

haz.jpgA főhelyszín, Allerdale Hall, autentikus – mindvégig a frász kerülgetett a háztól. Hatalmas, egybefüggő terek, megannyi sötét, titkokat rejtő sarok. A szél besüvít a réseken, a hó beesik a hiányos tetőn, minden recseg és ropog, a ház szinte önálló életet él. A légkör nyomasztó, de nem feltétlenül félelmetes – világosban. Azt hiszem, nem lennék ugyanaz az ember, ha egy éjszakát el kellene ott töltenem…

Bárcsak a történet is annyira jó lenne, mint a jellemábrázolás és a hangulat – az írók szerintem rengeteg ziccert hagytak ki a forgatókönyv fejlesztése során. Van egy hősnőnk, aki szellemeket lát – és ennyi. Igen, talán ennek is hála, hogy a történet végén élve jön ki a házból, de ez így nem túl sok. Ott a rengeteg utalgatás Lucille és Thomas között Edith „különlegességére”, ami csak elhúzott mézesmadzag – ismerve a lány képességét, azt gondolnánk, hogy a hatalmas vagyona mellett van valami más is a háttérben, amiért a Sharpe-testvéreknek szükségük van rá: pl. szelleműzés, véráldozat, valami. Erre ráerősít, hogy Thomas nem akar lefeküdni a nejével – pedig vágyik rá –, ott az a többször kihangsúlyozott vörös köves gyűrű, a spéci tea. És persze ott a hatalmas kísértetjárta ház… De semmi. Apropó, szellemek! Az első alkalom valóban elég ijesztő volt, de aztán megszoktuk őket – előbb rémisztgettek, aztán utat mutattak, de igazán semmi több, csak újabb elszalasztott lehetőségek sora…

Szerettem ezt a filmet, megfogott a hangulata, az élénk színek, a gyönyörű képek, melyeket értően festett alá a zene. A szereplők éltek, a végkifejlet nálam betalált. De nem tudtam nem észrevenni, hogy az alkotók mennyi lehetőséget hagytak ki útközben arra, hogy izgalmasabbá tegyék a sztorit. Egy természetfeletti, horrorelemekkel díszített (sajnos csak kissé díszített) történetben kevésbé hétköznapi, kevésbé realista magyarázatokat vártam volna, mint a pénz, a birtok, a tulajdon, a mérgezés.

Lehet, hogy éppen ez lett volna a csavar? Kizárt. Akkor nem lenne a pozitívumok ellenére is hiányérzetem…