Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Minden remény oda... - Fall Out Boy - American Beauty/American Psycho (kritika)

2015. február 25. - Jam01

Mindenki kedvenc tinipunk bandája a hiátus után egy popba mártott, gumicukor-szerű anyaggal tért vissza, amely a régi rajongók helyére újakat csábított (aktualizálva az örök 16 éves korhatárt), de töretlenül a csapból is ők folytak. A Save Rock 'n Roll folytatásaként egy még poposabb, még elektronikusabb lemezt kaptunk, amellyel az élőzene utolsó szikráját is sikerült kiölni a zenéjükből...

Mindennek ellenére, ha túllépünk a 2000-es évek elejének tapasztalataiból merített predikciónkon és sutba dobjuk az olyan nevetséges, Patrickék által hangoztatott nyilatkozatokat, miszerint "ők a rock új generációja és ha nem változik a műfaj, akkor ki fog halni", akkor egy kellemes poplemezt kapounk a pénzünkért. A kérdés már csak az, hogy a hitelesség mocsarában megfulladt, önmagát keresztre feszítő zenekar képes-e annyi újdonságot nyújtani az új anyaggal, hogy pénzt adjunk érte? A válasz: tök lényegtelen, mert a marketinggépezet és a nosztalgiafaktor anélkül is milliós eladásszámot produkálna, ha egyetlen értékelhető dal sem lenne a korongon. Élőzenei szemmel nézve ez utolsó kijelentés egyébként nem áll messze a valóságtól, VISZONT azt javaslom, ne a múltat sirassuk, hanem vizsgálódjunk inkább pop-szempontból.

Tracklist:
01 - Irresistible
02 - American Beauty/American Psycho
03 - Centuries
04 - The Kids Aren't Alright
05 - Uma Thurman
06 - Jet Pack Blues
07 - Novocain
08 - Fourth of July
09 - Favorite Record
10 - Immortals
11 - Twin Skeleton's (Hotel in NYC)

Patrick hangja zseniális. Ez nem titok sem előttünk, rajongók/hallgatók előtt, sem a zenekar és a zenekarért felelős stáb előtt, így nem meglepő, hogy az ötletes megoldások és a technikai tudás mindennemű jelét mellőzik a zenészek, csak hogy az ének kiteljesedhessen. A Centuries Suzanne Vega átemelése, az Uma Thurman Tarantino-függősége, a The Kids Aren't Alright úttörő-dallamai mind-mind arról árulkodnak, hogy a banda annyira híján van az eredeti ötleteknek, hogy bármit képesek bevetni a rádióbarát megszólalásért. Legalább ez utóbbi nem a The Offspring klasszikusának átdolgozása...itt egy hatalmas kő gördült le a szívemről. Számomra a legértékelhetőbb dal egyébként az albumnyitó Irresistible lett, amelyhez egy kellően elborult klippel még hozzá is tudtak tenni a srácok. A többi dal egyforma, kicsit lapos, kicsit unalmas, kicsit dallamos, kicsit semmilyen, nagyon csalódás. Minden idegszálammal igyekeztem pozitívat keresni erről a lemezről, de amíg az előzőt az erőltetettebb élőzenei rész, a nagyszerű vendégzenészek és a kevésbé rágógumi dalok egy egészen elfogadható poplemezzé tették, addig ezt a kiadványt csak a régi népszerűség adja majd el és a filmzenéknek használt dalok. Az egyik szemem sír, a másik zokog és ha lenne harmadik, azt inkább el is fordítanám. Eddig még reménykedtem a változásban (főleg a Save Rock 'n Roll újra-kiadásához felvett 8 darab, másfél perces punk-zsenialitás után), de sajnos ki kell mindani: Fall Out Boy, ég Veled!

Jam