Ma már semmire sem megyünk egy érettségivel. Az egy dolog, hogy a végtelenségig lebutították – és ezzel önmagam ellen is beszélek, mert éppen emiatt sikerült jól -, de úgy egymagában már nincs nagy értéke. Csak egy alap, amire építhetünk, ezért megszerezzük. Sokan, sok helyről, sokféle eredménnyel. Aztán van, aki azt mondja, élete nagy részét iskolapadban töltötte, ezért köszöni szépen, elég volt. Van, aki ennél merészebb, de mivel úgy gondolja, azért azaz öt meg hat év mégis csak túlzás, amennyit az egyetemek és főiskolák elrabolnának a drága idejéből, jó lesz neki a szakma is.
És hol tanul a modernkori magyar fiatalság? OKJn.
Mi az OKJ? Máshol nincs ilyen oktatási forma, nincs rá jó hasonlat, hiszen más országokban nem zilálták így szét az oktatási rendszert, szóval hívhatjuk magyar unikumnak is…
Régen voltak a szakmunkások meg a szakközépiskolák, amiket vissza akarnak hozni. Ami talán jó. Talán nem. A cél ugyanaz: egy szakmát elsajátítani. A puding próbája az evés, én meg nem leszek semmi jónak az elrontója, ezért nem is spekulálok, a jelenre helyezném a hangsúlyt.
Azt, hogy az OKJn végzett fiatalok java gyakrabban használhatja fertálya tisztítására a két év kemény munkájával szerzett papirosát, mint a diplomások. Na, nekem van egy olyanom, és én sem sok mindenre jutottam vele, de legalább folytathattam azt, amit tudok: tanulok. Ám aki OKJn okosodik, két év után ki lesz dobva az utcára egy olyan papírral, illetve olyan tudással, ami az esetek többségében csak akkor ér valamit, ha már eleve dolgozott ebben a szakmában és ért hozzá, vagy ha van protekciója. Pályakezdőként, tapasztalat és ismerősök nélkül -, mivel az oktatási helyek többsége gyakorlati hellyel sem szolgál, maximum lepapírozza azt és feláldozza azt a bürökrácia oltárán -, tovább nem jut. Az utcán marad.
Tehát van ez a rendszer, ami kitermeli azt a sok munkanélkülit, olyan embereket, akik lehet, hogy szorgalmasak és/vagy tehetségesek, csak éppen nincs arra a végzettségre senkinek sem szüksége, amit kijárt. Nincs felmérve a piac, az igények, túltermelés van, az iskolák pedig nem a tanuló jövőjét tartják szem előtt, hanem markukat a fejkvótáért. Oké, ma már ez csak féligazság, mert az OKJért is fizetni kell, ha nem is olyan busásan, mint egy költségtérítéses egyetemi szak hallgatónak, de na. A pénz az pénz. Mindenkinek, főleg, ha magyar.
És honnan van a pénz? Vagy honnan térül vissza, ha már ennyit ölünk a tanulásba? Munkából. És mi az a munka, ahol nem várnak el sem tapasztalatot, sem odaillő végzettséget? Hajjaj…
Két választásunk maradt: a telemarketing, vagy a kereskedelem.
Nekem már agyérgörcsöm van a sok indokolatlan, tolakodó és idegesítő hívástól, szóval inkább éhen halnék, mintsem hosszútávon vadidegeneket zaklassak telefonon. Csináltam már pár napig, elég is volt. És őszinte tiszteletem azok felé, akik napról napra fogadják azt a sok bunkóságot, meg süket vonalat, amiben egy négy-, hat- vagy nyolcórás műszakban részük van… nem hiszem, hogy ez egy tipikus nyugdíjas meló lenne.
Tehát mi maradt? A kereskedelem. Főként a nagy élelmiszerbolt láncolatok, meg a gyorskajáldák. Miért pont ezek? Mert az isten szerelmére, kinek van a mai gazdasági helyzet mellett ingatlanra, búrokra vagy bárminemű luxusholmira pénze? Lassan már a tiszta zokni is kiváltság lesz, hiszen nem csak megvenni kell, hanem mosni is, amihez mosóporra, öblítőre, vízre, na meg egy wassingmassínra van szükség. Az pedig nem húsz fillér.
Szóval csak a kaja, mert az kell, naponta többször is. Abban van a zsozsó, tudják ezt a külföldi nagyvállalatok is. Itt másra nincs kereslet, maximum a felső tízezernek. Tehát szerencsétlen pályakezdőnk, aki már féléve munka után kajtat, örömmel bólint rá, ha az egyik ilyen áruház állást ajánl neki.
Aztán kezdődik a túrtúra! A ki nem fizetett túlórák, a túl stresszelt középfőnökök meg osztályvezetők hisztérikus kirohanásai, a napi 10-16 órás műszakok, a 60 órás munkahét, a rosszul kiszámolt meg egyébként is nevetséges bér, a végigrobotolt hétvégék, az önkényesen kiadott, vagy meg nem kapott szabadságok.
És mit tehet ez ellen a munkavállaló? Mivel általában két papírt íratnak alá vele - és nyilván azt mutogatják, amelyiken a törvénybe foglalt opciókat és tilalmakat sorakoztatják fel, azt nem, ami ahhoz kell, hogy kizsigereljenek -, nincs bizonyíték rá, hogy kizsákmányolás folyik. Ideje meg ereje kinek van, hogy ennyi meló mellett még bizonyítékokat keressen, vagy a silány fizetés mellett ügyvédet fogadjon? Természetesen jogod van a jogaidhoz, csak lehetőséged nincs élni velük. Ez a mi, magyarországi álmunk, a sikeres karrier és milliárdokhoz csöppet sem vezető, de annál reménytelenebb mókuskerekünk.
De Isten áldja az álmodozókat, akik ezek után úgy vélik, hogy egy másik szakma majd kihúzza őket a slamasztikából! Estire, vagy levelezőre kezdenek el járni a mindennapos megviselő robot mellett, fizetik a tandíjat, reménykednek egy szebb jövőben. Güriznek, féltik az állásukat, kuporgatják a csöpp vagyonukat a továbbtanulásra és, mire a kézhez kapják azt a megváltást jelentő papírt, már kiégtek, befásultak, megelégszenek. Ez egy ördögi körforgás. Ahhoz, hogy valamit elérj, pénz kell, de hogy pénzed legyen, el kell vállalnod bármilyen melót, amit csak kínálnak. Aztán meg már nem mersz lépni, mert elhiszed, máshol is ez a helyzet, vagy ha jobb is, ha fel is vesznek próbaidőre, utána még kirúghatnak, aztán utcára kerülsz.
Ez egy soha nem múló életért és a létminimumért folytatott harc. A bizonytalanság a férfiakat kiheréli, a nőket meddővé teszi. Ez a kispolgári rémálom.
Ha tetszett a cikk, vagy érdekesnek találtad a blogoldalunk,
kérlek, szavazz ránk a Goldenblogon
a közéleti kategóriában:
