Az újságírás, és maguk az újságírók is sokat változtak az évszázadok során. Az egykori egyeduralkodó nyomtatott sajtót egyre inkább kiszorítja a rádió, a televízió, de leginkább az internet. Világfaluban élünk, hatalmas médiaverseny zajlik körülöttünk. Ma már csatornák sokasága zúdítja ránk az információt itthonról és külföldről egyaránt, szinte percekkel a történést követően. Minél félelmetesebb, megdöbbentőbb, gyomorforgatóbb, obszcénebb, pánikkeltőbb az anyag, minél híresebb, akivel történt, annál jobb, mert annál többen keresnek rá. Az már más kérdés, hogy ez mennyire jó így… És mi történt az újságírókkal? Nos, újságírónak lenni sem egészen ugyanolyan, mint százötven, vagy akárcsak húsz évvel korábban volt. Persze ugyanúgy vannak a szakmában tisztes iparosok, gerinctelen férgek, vagy meg nem értett zsenik, mint anno. Szenzációhajhászás pedig mindigis volt, és mindigis lesz – ez a foglalkozás velejárója. Viszont jobbak az eszközök, hozzáférhetőbbek az adatbázisok, kvázi nincsenek térbeli távolságok, a téma az utcán hever. Egyszerűnek tűnik a képlet, és sokszor elfelejtődik, hogy milyen is egy nagybetűs ÚJSÁGÍRÓ. Hogy mennyire számít, hogy adott zsurnalisztának milyen a szimata, milyen az íráskészsége, mekkora a jártassága… vagy, hogy az illető mennyire intelligens, tehetséges vagy éppen mennyire bátor. Hogy a legfőbb feladata: hitelesen elmesélni a sztorit, és kitartani mellette a végsőkig.

Ha a filmtörténetben ilyen újságírókat keresünk, nekem két mozi ugrik be kapásból. Az egyik Az elnök emberei 1976-ból, amiben a Robert Redford és Dustin Hoffman alakította Bob Woodward és Carl Bernstein a Watergate-botrány felgöngyölítésén fáradozott, ami végül Nixon lemondásához vezetett. A másik pedig egy Grisham-adaptáció, az 1993-as A Pelikán ügyirat, melyben a riporter Gray Grantham (Denzel Washington) egy fiatal joghallgató segítségére siet, akinek egyik szemináriumi dolgozata olyannyira fején találta a szöget, hogy a lányt meg akarják ölni miatta… Ezek az újságírók mind olyasmibe tenyereltek, ami nem mindennapi, és aminek nyilvánosságra hozatala elég kockázatos volt. A karrierjük és az életük egyaránt veszélybe került, de ők mindent feltettek egy lapra. Sztorit szimatoltak, utánajártak, nyomoztak, és végül megjelentették. Dönthettek volna úgy, hogy abbahagyják, hogy hátat fordítanak és elsétálnak… De nem tették. Nem eresztették a csontot. Hogy miért? Nevezhetjük becsvágynak, nevezhetjük őrültségnek, nevezhetjük igazságérzetnek, hivatástudatnak. Bármibe került is, elmondták a sztorit. A Kill the Messenger című filmben egy pontosan ugyanilyen zsurnalisztát ismerhetünk meg…

A kilencvenes évek közepén járunk. Hősünk, Gary Webb oknyomozó újságíró a San Jose Mercury Newsnál. Nős, háromgyerekes apa. Alapvetően rendes fickónak tűnik – szereti a feleségét, imádja a gyerekeit; ugyanakkor egy vérbeli riporter is, aki félelmet nem ismerve megy a sztori után. Az igazság kiderítése érdekében szót ért piti bűnözőkkel, maffiafőnökökkel, ügyvédekkel és tisztviselőkkel egyaránt. Állhatatos, becsületes, maximalista. Ha szagot fog, nem áll le, a végére jár – kerül, amibe kerül.

A történet elején Webb ír egy provokatív cikket az állami vagyonelkobzásokról, amiért jó kritikákat kap, hátbaveregetést és dicséretet. Nemsokkal később az újságíró életébe besétál egy valódi femme fatale, és egy titokzatos dossziéval, valamint néhány információmorzsával felkelti hősünk érdeklődését, aki ezek után beleveti magát élete legmeghatározóbb nyomozásába. Útja bírósági tárgyalótermeken, kormányhivatalokon, közép-amerikai börtönökön, gerillák uralta vidékeken át vezet a megdöbbentő eredményekig. Eszerint jónéhány drogkartell meghatározó pozíciójában beépült CIA-ügynökök tevékenykedtek; támogatták a nicaraguai felkelést; és drogot csempésztek be az Egyesült Államok területére, majd terítették is azt… Mindezt állami jóváhagyással! Amint megjelenik a riport, természetesen kitör a botrány. Mindenki megismeri Gary Webb nevét, a San Jose Mercury News pedig eladási csúcsot dönt. Hősünk fürdik a népszerűségben, ráadásul az év újságírójává is megválasztják. A főnökei büszkék rá, és dörzsölik a tenyerüket. A nagy országos lapok sárgulnak az irigységtől. A kormányhivatalok tanácstalanul kapkodják a fejüket. Az emberek az utcára vonulnak tüntetni. A CIA pedig gondolkodik… és döntésre jut.

Próbálkoznak burkolt fenyegetéssel, de mivel az nem használ, más megoldást találnak. Először nyilvánosan megkérdőjelezik Webb szavahihetőségét: bűnözök információira hivatkozott, állításait nem tudta megfelelően bizonyítani, az igazságszolgáltatás útjába állt – és persze előszedik a nem éppen makulátlan múltját, végül pedig rásütik, hogy az egészet kitalálta. Majd pedig eltüntetnek minden vélt és valós bizonyítékot: embereket hallgattatnak el, kényszerítenek utólagos tagadásra, dokumentumokat süllyesztenek el, sőt, némi fortéllyal még hősünk házát is átkutatják. Az ügy kimenetele nyilvánvaló: ha egy olyan hivatalt tettél az ellenségeddé, ami a bolygó számtalan pontján képes háborúkat megfordítani, vagy eldönteni, akkor esélyed sincs nyerni… Webb szárnyalt, majd ellehetetlenítették, besározták, elárulták, apránként felőrölték az erejét, végül pedig elveszítette azt, ami egy újságírónak a legfontosabb: a hitelességét. Soha többé nem hittek neki. A karrierje véget ért.

A film alapja Gary Webb 1996-os Dark Alliance című könyve. Ebből kifolyólag lényegében egy one man show. A történet alfája és omegája Webb személyisége és pokoljárása. Mindenki más szürke mellékszereplőnek tűnik, akiken keresztül definiálhatjuk hősünket, akik helyzetbe hozzák őt. Végigkísérhetjük az ő örömét, ihletett munkáját, kitartását, fájdalmát, félelmeit, kétségbeesését, küzdelmét a megváltoztathatatlannal… vagyis az ő tündöklését és bukását. Mert a film róla szól. Egy egyéni drámát láthatunk, miközben nemcsak újra szembesülünk a titkosszolgálatok tevékenységének sötétebb oldalával, de az újságírással, médiával kapcsolatban is érdekes kérdések merülnek fel. Vajon hol van az a határ, amikor jobb, ha a sztori elmondatlan marad? Megéri-e mégis elmondani? Milyen negatív következményei lehetnek, ha megrángatjuk az oroszlán bajszát? Hogyan hathat ez a családunkra, a kapcsolatainkra? Vajon a média tényleg ennyire mindenható? Tehetünk-e valamit ellene?

A Kill the Messenger egy igaz történet egy szenzációs sztoriról, egy döntésről és annak lehangoló következményeiről – ezért elég életszagúra sikerült. Persze attól még korántsem hibátlan ez a mozi. Sőt! Egyrészt nagyon hosszú (talán túlságosan is egy ilyen témához), és hosszabbnak tűnik, mint előtte gondolnánk. Sok a mellékvágány, túlságosan aprólékos, rengeteg a részlet, amiben el is veszünk időnként. A 112 perces játékidő második fele pedig elég lehangoló és szenvedős – a főhőssel együtt mi is megjárjuk a poklot… Amit viszont kétségtelenül Michael Cuesta rendező javára írhatunk, az a színészválasztás. Jeremy Renner végre ismét megmutathatta, hogy nemcsak szuperügynökként, vagy képregényhősként van helye a vásznon, hanem mélyebb, drámaibb karaktereket is kiválóan hoz (amire utoljára talán a 2010-es Tolvajok városában volt igazán lehetősége). Érzelmek széles skáláján játszott, a gesztusai kivétel nélkül éltek. Elhittem neki, hogy ő Gary Webb, mert – nem túlzás – tényleg ő volt az. Ám ehhez a kiváló alakításhoz kellettek a megfelelő játszótársak is. Rosemarie DeWitt, mint feleség, társ és legszilárdabb támasz; Lucas Hedges, Matthew Lintz, és Parker Douglas, mint átlagos, nem idegesítő, visszafogottan, de végig jelenlévő, szerető gyerekek. Mary Elisabeth Winstead és Oliver Platt, mint támogató, majd végül mégis hátat fordító főnökök. Valamint a kisebb – ám annál fontosabb – szerepekben feltűnő Andy Garcia, Paz Vega, Michael Sheen és Ray Liotta.

Néhány szót muszáj ejtenem a magyar címről is. A „Jobb, ha hallgatsz!” szerintem borzalmas. Tény, hogy mondanivalóját tekintve, van köze a filmhez, de ha nem akartam volna eleve megnézni, ettől a címtől biztos nem jött volna meg a kedvem hozzá… Nálam a „Vesszen a hírhozó!” például nyerőbb lett volna. Néha az egyszerű megoldás a célravezető.

Viszont, címtől függetlenül, azoknak ajánlom a filmet, akiket nem zavar a gyakori dokumentarista jelleg, akik szeretik az összeesküvés-elméleteket, az egyszemélyes karakterdrámákat, vagy érdeklődnek az oknyomozó újságírás illúziómentes mibenléte iránt. Kiemelném az utolsó jelenetet, ami keserédesen bár, de remekül összegzi a filmet, és Gary Webb munkásságát egyaránt. A történet folytatását bemutató záró inzertek pedig több szempontból is igencsak elgondolkodtatóak…

 A_Rézi