Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Tágrazártszemmel

Aláírásért jöttem

- a magyar felsőoktatásról

2014. június 18. - csikvario

A magyar felsőoktatás kényes téma, köszönhetően a tavalyi évben zajlott keretszám-botránynak, és az ebből adódó diáktüntetéseknek. Kevesen nyúlnak hozzá, aki mégis erre adná a fejét, az sem mer igazán véleményt formálni úgy igazán, félve az esetleges következményektől. Műegyetemistaként megfogalmazódott bennem egy gondolat, amiről nem nagyon beszélnek mostanában, és úgy érzem, helye van a témának, így (ha nem is a Magyar Krónikába, de) megírom.

Évek óta látható tendencia, hogy az aktuálisan oktatásért felelős hivatal igyekszik az egyetemi-főiskolai képzéseket a „reál” irányba terelni, minimalizálni a művészeti, és bölcsész képzések létszámát, csökkenteni azok népszerűségét. Ezt sokan örömmel fogadják, mondván „bölcsésszel Dunát lehet már rekeszteni, amúgy is csak gyorséttermekbe valók”. Egy viszonylag fontos tényezőt azonban általában figyelmen kívül hagynak.
A fontos tényező pedig a következő: a műszaki képzéseken résztvevő hallgatók érdeklődése az általuk hallgatott szak/szakma iránt megdöbbentően lehangoló. A legtöbbször egy ZH-ra, vizsgára tanulás csak addig terjed, amíg a mennyei elégséges szintet el nem éri a tudásunk, és nagy átlagban a kérdésre, hogy miért jöttél erre az egyetemre csak annyit kapunk: szeretnék egy diplomát, amivel majd sok pénzt fogok keresni. Ezzel szemben a művészeti, vagy ha úgy tetszik „humán” képzéseken lévőknél egészen biztató érdeklődés látható a téma iránt, amit tanulnak. Képzőművészekre abszolút jellemző, hogy minden idejüket önmaguk és készségeik fejlesztésére fordítják, analógiát vonva pedig a fűben olvasó bölcsész sztereotípia is ide vezet: önszorgalomból fejleszti magát.

Sok bizonyítékot láthatunk erre, ha egy kicsit bepillantunk az egyetemisták életébe: belém például úgy az első oktatási hét környékén kezdték sulykolni, hogy a kettesnél nincs jobb jegy csak szebb, és hogy előadásra felesleges járni el lehet anélkül is végezni az egyetemet. Ennek következménye, hogy a tanárok is kezdik elveszteni hitüket az oktatásban, egyre csökkentik a számonkérések színvonalát, és az értékelés szigorúságát, mondván „ezeknek már úgyis mindegy”. Jó, ha egy háromszáz fős évfolyamból esetleg tíz-húsz ember kezd komolyabban érdeklődi egy-egy téma iránt, a többiek csak túlélnek, várva a megváltást, az annyira kívánt diplomát. Emellett a művészeti képzéseken a hallgatók nagy többsége valóban szeretné is megtanulni, megérteni azt, amit oktatnak neki, emiatt talán az oktatók is odaadóbbak, igyekeznek minél jobb, színvonalasabb előadásokat tartani.

Sajnos ebben a témában túl sok tényezőnek van jelentősége, elég csak a művészet készségszerűségét szembe helyezni a műszaki tudományok tanulhatóságával, vagy a kurzusok átlaglétszámát összevetni. Nem összehasonlítható a két dolog, mégis a probléma szembetűnő, elég csak benézni egy Műegyetemi előadásra a szorgalmi időszak közepétől: aligha találunk ötvennél több embert a kétszáz fős előadóban. Nem gondolom persze, hogy megoldás lenne a művészeti karok keretszámának növelése, nem propagandaszövegnek szánom ezt, csupán a problémát szeretném felvetni: van-e értelme egy vizsgának, ha a hallgató első kérdése, hogy választhatna-e ő tételt a kettesért.

süti beállítások módosítása