Múlt héten több helyen is foglalkoztak azzal, hogy Svájcban népszavazás lesz a 4000 svájci frankos minimálbérről, ami kb. 1 millió Forintnak felelne meg. A népszavazáson végül elutasították a svájciak a kezdeményezést.
Ezt a hírt hallva több gondolatom is támadt és nem közgazdasági elemzésekre gondolok, mert nem vagyok közgazdász.

Számomra nagyon szimpatikus az, hogy egy országban a minimálbér kérdését nem érdekegyeztető üléseken döntik el, ahol politikusok, munkavállalók és munkaadók képviselői vannak, hanem népszavazásra bocsátják, azaz az érintettekre bízzák a döntést. Hogy miért szimpatikus ez a megoldás nekem? Mert a valóban érintett emberek, munkavállalók kezébe került a döntés, akik így elmondhatták a véleményüket. Hiszen nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjuk, a tárgyalóasztalok mellett ülő döntéshozók bizony nem az alacsony keresetű emberek közé tartoznak még Svájcban sem. És így valószínűleg nem nagyon van fogalmuk arról, hogy mennyi az a minimális kereset, amiből meg lehet élni és nem a napi létfenntartásért kell küzdeni.
Nem tudom, hogy valaha a mi kis hazánkban lesz-e arra precedens, hogy a mindenkor vezetés megkérdezi az embereket, a munkavállalókat, hogy mennyi is legyen a minimálbér vagy akarnak-e magasabb fizetést. Lehet, nem mondok valótlanságot, ha azt feltételezem, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Persze Magyarországon is van olyan munkakör ahol a „munkavállalók” dönthetnek a saját bérükről illetve a béremelésükről. Ezek a „munkavállalók” nem mások, mint a mindenkori parlamenti képviselőink, és mily meglepő meg szokták szavazni maguknak a béremelést…

A másik, ami szimpatikus, hogy egy olyan összegű minimálbérről szólt a népszavazás, ami svájci szemmel nézve sem rossz. Ezek után belegondolva abba, hogy itthon mennyi a minimálbér és hogy remény sincs arra, hogy valaha olyan összegű legyen, amiből valóban, ha szerényen is, de boldogulni lehet kicsit elkomorodtam. Hiszen tudjuk, hogy Magyarországon a munkavállalók többsége minimálbérért dolgozik és nem csak papíron, hanem a valóságban is. És nem igazán mondható el, hogy az emberek nagy része nem a létfenntartásért küzd napi szinten, ami az emberek hangulatán tökéletesen érezhető is, hiszen ha az embernek megélhetési gondjai vannak, akkor bizony nem tud vidám és boldog sem lenni….

Azt azért jó látni, hogy van olyan ország, ahol a vezetők azt szeretnék, hogy az emberek jól éljenek és ne legyenek napi megélhetési gondjaik. Szóval, van még hova fejlődni.