Íme a történet, amit oly sokan kértek már tőlem: hogyan kérte meg az én drágám a kezem. Az alábbi sztori az olüdenizi útinaplóm egy része, gondoltam így Valentin nap környékén legyen egy kis romantika. Bár nálunk egyébként is minden nap szerelmes ( de jó nyálas lett ez) és nem hódoltunk be eme “nemes” amerikai csillámpor hányásnak. A többi kalandunkat is elolvashatjátok majd nemsokára, de most kötelező lamúr sorok jönnek…
…Késő délután már nagyon lógott az eső lába. Kellemesen megvacsoráztunk, majd a hotel bárjában beszélgettünk 1-2 isteni koktél mellett. Akkorra már elért minket a mediterrán csihipuhi, szélvihar, zuhogó eső – fel is mentünk a szobába, mert nagyon lehűlt a levegő.
Tomás egyszer csak kitalálta, hogy gusztusa támadt egy kis sajttortára. Kinn szakadt az eső, kérdően néztem rá, hogy valóban komolyan gondolja-e a dolgot. Semmi kedvem sem volt megint elázni, úgyhogy mondtam, hogy menjen, ha akar, én maradok. Fel is kerekedett, egészen a medencéig jutott, onnan kiabált nekem, hogy menjek én is, már nem is esik annyira. Valóban enyhült az idő, így én is összeszedtem magam, jól felöltöztem és csatlakoztam a drágámhoz. Nem telt bele sok idő, amikoris megint rákezdett az eső, de úgy istenesen. Zúdult le a víz az égből az utakon, a pálmafák pedig vészjóslóan táncoltak a szélben. Hirtelen minden elsötétült. Az egész falu áram nélkül maradt, szinte semmit sem lehetett látni. Az utcasoron egymást követő bárokban előkerültek a gyertyák, mécsesek, mi pedig folytattuk tovább utunkat a parton levő étteremhez.
Fantasztikus hangulat uralkodott mindenhol, leírhatatlan eufória kerített minket is hatalmába. Elértünk a kedvenc helyünkre, ahol csodával határos módon volt áram, megrendeltük a sütiket elvitelre, s amíg vártunk leültünk az egyik asztalhoz. A háttérben a “Don’t worry, be happy” szólt – régi kedvenc. Bámultam, ahogy a villámok meg-megvilágították a háborgó tengert, élveztem a pillanatot és az jutott az eszembe, hogy lehetek-e még ennél is boldogabb. Mennyi örömet bír el egy emberi szív? Ránéztem a drágámra és csak néztük egymást, csak merengtünk egymás szemébe.
Szavak nélkül, csak magamban azt mondtam, hogy ha most megkérné a kezem tuti igent mindanék. Egyszer csak felpattant mondván, hogy maradjak, neki vissza kell szaladnia valamiért a hotelbe. Én csak bólintottam, nem kérdeztem semmit: hagytam, hadd menjen. Éreztem, hogy ugyanarra gondoltunk.
Végighallgattam az “I can see clearly now the rain is gone”, meg még két Bob Marley számot és közben kezdtem ideges lenni, hogy Uristen, ez most tényleg megtörténik. Mi másért ment volna vissza, ha nem a gyűrűért! Sikerült magam profi módon felhergelni. Tudtam, hogy a kapcsolatunk valószínű következő lépése az eljegyzés, de most, hogy a levegőben lógott a dolog szinte szürreálisnak tetszett a helyzet. Zakatolt az agyam, a gyomrom összeszorult, közben kíváncsian vártam a sorsom.
Egyszer csak megjelent előttem a Tomás, kézenfogott sajttortástul és elindultunk. Normális esetben már bombáztam volna kérdésekkel, de tudtam, hogy a csend most minden szónál többet ér. Átsétáltunk a parthoz, lementünk a mólón és csak mentünk, mentünk a partot nyaldosó habok és villámok közepette. Majd hirtelen megálltunk, Tomás átölelt – éreztem, hogy zakatol a szíve. Most már biztos voltam benne, hogy ez az a pillanat.
Letérdelt előttem, az egyik zsebéből elővett egy kis dobozkát és kinyitotta azt. Ott álltunk a szakadó esőben, cikáztak a villámok és fogalmam sem volt, hogy miket mondott a drágám. Csak a következőre emlékszem:
(Tomás monológja)
………( agyvérzés, szívroham, kóma)
T: Annamaria Papayova, will you merry me with cherries on top?
Én: Are you fucking kidding me? (Különösen kifinomult volt a reakcióm, inkább nem is fordítom le)
(Hatásszünet)
Én: Of course I do, I will.
Felkerült a gyűrű az ujjamra, persze a sötétben semmit sem láttam belőle. Összeborultunk és szorítottuk egymás egy jó ideig miközben én egyszerre szakadtam a nevetésről és az örömkönnyektől. Mondanom sem kell, hogy abszolút bőrig áztunk. Öleltük egymást még egy darabig a tengerparton, próbáltuk a lehető legtöbbet memorizálni a történtekből.
Lassan aztán magunkhoz tértünk és elindultunk vissza a realitásba. A legtöbb helyen még mindig sötét volt, de minket ez egyáltalán nem zavart. A boldogságtól egyébként sem észleltük a körülöttünk levő világot. A hotel bárjában aztán végre szemügyre vettem a gyűrűt, de csak miután lenyomtam egy Jägert. Drágám elmesélte, hogy már hónapok óta készültek az ékszerésszel, hogy legutóbbi otthonlétünk alkalmával aputól is megkérte a kezem és hogy a gyűrűt speciálisan nekem készíttette. A smaragd pozitív energiát ad és vigyáz majd rám. Imádom!
