Ó, azok a hetvenes évek...

Diszkókorszak, trapéznadrág, színes, néha gyakran bűnronda ingek és zakók, hatalmas napszemcsik, melltartót nem viselő csajok, dauerolt frizurát hordó pasik, csillogás és dekadencia. Az Amerikai botrányban úgy idéződik meg egy korszak, hogy az az érzésünk támad, mi is a részesei vagyunk – de, hogy ez a film vajon több-e szimpla múltidézésnél, azt mindenki döntse el maga!

1978-at írunk. A helyszín New York. Hősünk, Irving Rosenfeld egy zseniális szélhámos, aki ismeri a szakma csínját-bínját; Sydney Prosserrel (aki társa a bűnben és a szerelemben) közös üzletük szépen virágzik. Mígnem egy FBI ügynök, Richie DiMaso lebuktatja őket, és alkut ajánl: vagy a börtön, vagy segítenek lépre csalni néhány nagyobb halat Atlantic City kaszinóberuházásai kapcsán, és akkor szabadon távozhatnak. Első célpontjuk egy polgármester, Carmine Polito, aki politikus létére rendes pasas, és valóban a választói érdekeit tartja szem előtt. Irving hamar rájön, hogy ez az átverés számára sokkal többe kerülhet, mint pár év börtönbe: a barátnője közel kerül DiMasohoz, kihagyják a döntésekből, összebarátkozik Politoval, és őszintén megkedveli; ráadásként kordában kell tartania impulzív feleségét, Rosalynt, törődnie a fiával, és nem utolsó sorban pengeélen táncolnia a maffia és az FBI között... Hősünknek élete legnagyobb balhéját kell összehoznia, hogy ép bőrrel ússza meg ezt a kalandot.

Amikor anno először hallottam róla, hogy David O. Russell új projektbe fogott, amihez sikerült megnyernie a kedvenc színészeit, azonnal tudtam, hogy ezt a filmet meg akarom nézni. Nem tudtam, hogy tetszeni fog-e, de azt biztosra vettem, hogy látnom kell. És reménykedtem, hogy megéri majd a mozijegy árát...

Egyrészt, itt van a rendező, David O. Russell, aki a közelmúltban igencsak felkapott lett, hála A harcos, és a Napos oldal című filmjei sikerének, melyeket díjakkal is elhalmoztak. Nekem mindkettő tetszett, úgyhogy O. Russell neve nálam egyfajta garanciát is jelentett. Egyébként az Amerikai botrány forgatókönyvét is ő jegyzi, Eric Warren Singerrel karöltve.

De beszéljünk inkább a színészgárdáról – hiszen az előző két mozihoz hasonlóan, itt is a karakterek voltak a leghangsúlyosabbak.

Christian Bale-t azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni. Van, aki Batmanként kedveli, valaki Patrick Batemanként (Amerikai pszichó) emlékszik rá, esetleg Trevor Reznikként (A gépész) vagy Alfred Bordenként (A tökéletes trükk). Nekem például az érzelemmentes világban játszódó Equilibrium John Prestonja az egyik kedvenc karakterem tőle. És persze, itt van Dicky Eklund figurája A harcosban, mely meghozta számára az Akadémia elismerését is 2011-ben. Most, Irving Rosenfeld bőrében, nem vonja el a nők figyelmét remek testfelépítése, vagy helyes arca: lehet a játékára koncentrálni. A kopaszságát póthajjal és ráfésüléssel takargatni próbáló (a film elején vagy öt percig készíti a frizuráját!), sörhasú, szakállas fickóban mégis van valamiféle sárm és meggyőzőerő: végülis egy szélhámosról beszélünk. Egy nehéz helyzetbe került, fineszes szélhámosról, akiben sok minden átértékelődik a 138 perces játékidő alatt.

Bradley Coopert, aki szintén Hollywood egyik legvonzóbb pasija, most szakállal és dauerolt hajjal láthatjuk (egyszer még rózsaszín hajcsavarókkal is, ami beleégett a hosszútávú memóriámba). De ezek csak külsőségek. Az általa alakított DiMaso ügynök kész neurotikus – persze nem annyira, mint Pat a Napos oldalban. Hatalomvágya kisebbségi komplexusból fakadhat (csak nézzük meg hol és hogyan él!), mindenáron a legjobb, a legravaszabb, a leghíresebb akar lenni, minél nagyobbat szakítani – és erre alaposan rágörcsöl. Ehhez hozzáadódik még némi agresszivitás és hangulatingadozás, amivel veszélyezteti az egész akciót. Számomra DiMaso annyira tenyérbemászó volt, hogy izgatottan vártam a bukását. Szép munka!

A harmadik főbb férfi karaktert, Carmine Politot, Jeremy Renner alakítja, aki nekem személyes kedvencem. Kétszer jelölték Oscarra, 2010-ben és 2011-ben, utóbbi esetben éppen filmbéli partnere, Christian Bale vitte el előle a szobrot. Manapság akcióhősöket alakít. De játszott már sorozatgyilkost, lecsúszott zsarut, öntörvényű bombaszakértőt, hősszerelmes neonácit, önfejű bankrablót, vagy éppen az American Pie-t egyedi körülmények közt előadó börtöntölteléket. Renner zseniális játékos (kedvencem a Neo Ned és a Tolvajok városa), és ezért nagyon örültem, amikor bekerült O. Russell csapatába. Mostani figuráját kedves fickónak ismerjük meg, aki a nép fia, és aki nem felejtette el, honnan küzdötte fel magát. Szereti a családját, a városát, a helyiek pedig bíznak benne, ő pedig megbízik Irvingben, és „a cél szentesíti az eszközt” alapon hagyja, hogy a város érdekében egy arab sejk lefizesse. Mivel a sejk mögött az FBI áll, így Polito szabadon töltött napjai meg vannak számlálva. Kérdés, hogy Irving hagyja-e a barátját eltűnni a süllyesztőben?

Sydney Prossert, a női főszereplőt Amy Adams játsza, aki hasonlóan erős karakter, mint Charlene volt A harcosban, aki Mark Wahlberg oldalán simán szembeszállt vagy fél tucat vérmes nőstényördöggel. Sydney okos nő, és szereti Irvinget. Pontosan tudja, mit akar, és óraműpontossággal játssza a szerepét – mindezt köldökig dekoltált, ám nagyon tetszetős ruhákban teszi. Titokzatos, bonyolult karakter, nem mindig tudjuk, hogy mit miért csinál. Rengeteg a kérdés vele kapcsolatban: Az, hogy elcsábítja DiMaso ügynököt, a terv része, vagy valami egészen más? Valójában mennyire féltékeny Rosalynra? Mennyire bízik Irvingben? Képes lenne-e őt elárulni? Vajon a dögös, nagyvilági nő imázsa csak álarc lenne?

Az utóbbi másfél évben Jennifer Lawrence az egyik kedvenc színésznőmmé vált. Igen, ő Katniss Everdeen, ő a fiatal Mystique, és ő az a fantasztikus tehetség, aki tavaly Oscar-díjat kapott a Napos oldalban nyújtott alakításáért. Mindemellett egy olyan természetes jelenség, ami elég ritka Hollywoodban. A film alatt végig az volt az érzésem, hogy Rosalyn szerepe az ő jutalomjátéka. Lubickol benne. Ő a legüdébb színfolt az Amerikai botrányban. Ahogy figyeltem, valahogy Ginger jutott eszembe róla a Casinoból, akit Sharon Stone alakított olyan lenyűgözően, hogy néha úgy éreztem, egyetlen gesztusa többet ér, mint másnak egy hosszú monológ. Lawrence dettó! Ahogy életre kelti a dekadens szépséget, keserédes, rothadás szagú lakkal a körmein; és ahogy a „Live And Let Die”-ra takarít – megfizethetetlen!

És, ha már a zenéről is szó esett: hallhatjuk Jeff Lynne „Long Black Road”-ját, Tom Jones „Delilah”-ját, Donna Summer „I Feel Love”-ját. De felcsendül a „Papa Was A Rollin’ Stone”, a „White Rabbit”, a „Don’t Leave Me This Way”, a „Live To Live” és még megannyi sláger a hetvenes évekből. Apró szívfájdalmam, hogy a Led Zeppelin „Good Times Bad Times” című száma csak a trailerben hallható, a filmben sajnos nem.

A film lassan indul be, és később sem csap át eszeveszett rohanásba. Végig könnyed, nincsenek benne gyors vágások, robbanások, bonyolult összefüggések – hanem alaposan körüljárja a problémákat, megismertet bennünket a szereplőkkel, azok viszonyaival, a lehetséges megoldásokkal. Ízelítőt kapunk szerelemből, féltékenységből, merészségből, kivagyiságból, barátságból, árulásból, függésből, őrületből – na, és persze a hetvenes évek hangulatából. Az Amerikai botrány lazán vezet minket, és nem bombázza az agyunkat másodpercenként új információkkal – a régieket viszont szinte unalomig rágja. Maga a történet alapvetően nem egy világszám. Akad benne egy-két meglepő fordulat (például Robert De Niro feltűnése); vagy érdekes elem (DiMaso főnökének horgászos sztorija), de abszolút nem kiemelkedő alkotás. Hiányzik belőle a só és a bors – ami elég szokatlan a rendezőtől...

Ezt a filmet a szereplők, a miliő, és a zene teszik azzá, ami: egy színes, hetvenes évekbeli kaleidoszkóppá. Kár, hogy kevés volt a történet, amiben a zseniális színészek amúgy érdekes karakterei mozoghattak. Így akárhány Oscar-jelölést zsebelt is be a mozi, a 2010-es évek legjobbjai között valószínűleg nem sok helye lesz...

 A_Rézi