Decemberben mindenkiben benne van az érzés, hogy jövőre minden más lesz majd. Aztán január első heteiben szép lassan rájövünk, semmi se változik.
Következik a remény, a bizakodás időszaka, hogy ez tavasszal megváltozik, aztán az érzés átszáll a nyárra, az őszre és végül újra a télre, hogy akkor minden más lesz…
Újra ott tartunk, hogy az új évet várjuk, bízva abban, hogy ami volt az hátramarad és az újév beköszöntével egy szebb napra ébredünk.. és minden kezdődik előröl.

Fel kell fognunk, a változás nem időhöz van kötve. A változás, a változást segítő tényezők mindig, minden percben és mindenhol ott van körülöttünk, ott van bennünk. Egyszerűen csak észre kéne vennünk azt a sok apróságot, ami elindítja ezt a folyamatot.
A világ, amiben élünk, tele van szép és jó dolgokkal. A baj csak az, hogy túl megszokott a környezet ahhoz, hogy észrevegyük ezeket.

Ha elutazunk, lefotózzuk a napfelkeltét, a naplementét, az utcákat, a tereket, a házakat, a növényeket és mindent, ami a szemünk elé kerül. Ott, abban a helyzetben, számunkra minden új és érdekes. Minden sokkal szebbnek tűnik, mint az, amit eddig megszoktunk. De csak azért mert új. Idővel ezek a dolgok is megszokottá válnak, és már nem csal mosolyt az arcunkra, nem önti el melegség a lelkünket, és ha elfelejtjük ezeket az apróságokat észrevenni, amik boldogsággal töltenek el, megint csak a remény marad, hogy idővel változik valami, amitől jobb lesz…

Boldogok akarunk lenni, ennyi az egész. Tárgyakkal vesszük körül magunkat, amik boldogság érzetét keltik, miközben nem vagyunk azok. Az egész csak illúzió. Nem egy új telefon tesz minket igazán boldoggá, hisz az csak meghatározott ideig okoz örömöt. Aztán, mint minden, ez is megszokottá válik, és már nem figyelünk fel rá. Jön egy újabb telefon, ami szebb és jobb, majd úgy gondoljuk, ha az a miénk lenne, boldogok lennénk. És ez az érzés minden minket körülvevő tárgyra igaz. Sőt, egyre többször sajnos embereken is alkalmazzuk ezt…
De akkor mi az igazi boldogság?! Mikor érezzük magunkat boldognak?

A boldogság az az érzés, ami olyan hatással van ránk, hogy abban a pillanatban szinte fel se fogjuk, túl sok minden történik a lelkünkben, túl sok impulzus ér minket, mégis megvan bennünk a vágy, hogy azt érezzük ez jó, ennek nem szabad, hogy valaha is vége legyen.
Talán a legnagyobb boldogságot kiváltó érzés, állapot.. a szerelem. Ez genetikailag belénk van építve, hogy reménykedjünk, ránk talál az igazi, ránk talál a szerelem.
De mi van, ha már ránk talált, csak mi elmentünk mellette, mert túl kézenfekvőnek éreztük. Ha úgy gondoljuk, hogy ez nem lehet szerelem, Ő nem az igazi. Ilyenkor üti fel a fejét a kétség, hogy talán mégis lehet, hogy Ő az, talán Ő volt az?!
Ezt érezzük magunkban.

Ha szeretetet sugároz felénk és jó érzés vele lenni, akkor mi az akadálya annak, hogy vele legyünk!?
Az, hogy mindenben hibákat keresünk. Tálcán kínálja az élet a boldogságot, mi mégis csak a hibákat keressük benne, és ha találunk valamit, eltoljuk. Pedig a megoldás még egyszerűbb, mint keresni a rosszat és eltolni, egyszerűen csak el kell fogadnunk, hogy semmi és senki se tökéletes.
Ha ezt elfogadjuk, a remény realitássá alakul és rájövünk, minden, ami szükséges már itt van körülöttünk. Mindent elérhetünk bizonyos korlátok között, csak észre kell venni az apró boldogságforrásokat, a lehetőségeket melyek csak egy karnyújtásnyira vannak tőlünk. Rájövünk, hogy nem az idő változtatja meg a jövőnket, hanem mi magunk!