Akár ez is lehetne az idei karácsony szlogenje, a Mikulás pedig hozhatna színes Miley cukorkalapácsokat. Biztosra veszem, hogy hatalmasat lehetne kaszálni, de Isten ments, hogy ezt valaki megvalósítsa.
Még mielőtt átszellemülnék meghitt karácsonyi hangulatba szeretnék pár szót ejteni erről a jelenségről. Egy kicsit vissza kell ehhez menni az időben – egészen pontosan Madonnáig a 80-as évekbe. Ő az ugyanis, aki Marylin Monroe után szabadon egy egészen új szintjét alapozta meg az előadói nőiességnek. Ehhez ugye az is kellett, hogy fokozatosan vele együtt változzon a közízlés is.
Az sem mellékes, hogy a média egyre nagyobb szerepet kapott a közvélemény formálásában. Ez mára azt eredményezte, hogy ami anno polgárpukkasztásnak számított, arra ma már szinte oda sem figyelünk, mert megszokottá vált.
Madonna már prűd a mai generációhoz képest – az Erotica videót esti meseként is vetíthetnék gyerekeknek, meg sem kottyanna nekik. Lehet azon vitázni, hogy ez mennyire “normális” vagy sem, de ne feledjük, hogy minden jelenséget a maga korában, szövegkörnyezetében ildomos vizsgálni, hogy teljes képet kapjunk. A demokrácia is másképp működött az ókorban, mint jelenleg, pedig ugyanaz a koncepció, csak más a háttérország. De ebbe most ne menjünk bele. Amiről beszélni akarok az a nőiesség megjelenítése a zenei médiában.
Mint már mondtam, Madonna elkezdett valamit, amiből aztán az évek során kialakult egy mondhatni követendő példa. Megjegyzem, hogy az általa képviselt női alak egy nagyon jól megtervezett imázs, amit Madonna nem egyedül kreált, hanem profi segítséggel keltett életre.
Ezt a sorban leghatározottabban Rihanna követi, aki ezt megspékelte és kialakította a “hard core pop” kultuszt, ahol már nem téma arról énekelni, hogy “ám ö vördzsin, tacsd for dö veri förszt tájm”. Riri tökéletesen megformált “ribanc”arculata (nem én találtam ki) magába foglalja a durván szexuális és a pornográfia határát súroló szöveg- és képvilágot.
Hozzáteszem, hogy Ririt sem az átlagnők egy unatkozó csoportja eszelte ki, hanem a férfi vágy megszemélyesítése áll mögötte (akár szó szerint is). Valószínűleg Jay Z-nek már az agyára ment, hogy az asszony otthon a szűz dívát játsza, s hogy magszabaduljon a frusztrációtól létrehozott egy “hősnőt”, aki minden, ami Beyoncé nem. Megintcsak megjegyzem: férfiszemmel. Merthogy szerintem B is szexi, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy Rihanna nem. Csak nem feltétlenül az átlag valóságot képviseli – egyelőre. És itt most egy kicsit a széllel szemben pisilunk, merthogy anno ugye Madonna is kilógott a sorból, aztán mégiscsak befogadtuk (meg ő is sok mindenkit közülünk). Tehát valószínűleg csak idő kérdése, hogy határozott lábat vessen magának ez az újszerű női alak, aki már teljesen “normális” a most felnövő generációnak (mindenki döntse el, hogy ez jó-e vagy sem, illetve, hogy kinek).
A sort kedves Miley bajtársnőnk zárja (egyelőre), aki még Ririt is überellni látszik. Az édi-bédi figuraként debütált Hanna Montana most bármit megtesz, hogy szó szerint levetkőzze magáról Disney múltját.
De mi van akkor, ha már mezítelenül állsz a kamera előtt és már az sem elég szexi? Amikor már nincs mit levetni? Amikor már minden kalapácsot megnyaltál és a pucér segged fázik a diszkógömbtől? Most megint fortyoghatnánk, hogy “ejnye-bejnye”, de ne feledjük, hogy csak azt lehet eladni, amire igény van.
Tetszik-nem tetszik, a média egy jelentős részének jelenlegi üzenete, hogy ez a szexi, ezt kell csinálni, hogy igazi, belevaló, ilyen-olyan nő legyél. Mi meg „elmaradt, begyöpösödött, érthetetlen” felnőttek addig örüljünk, amíg a mostani “alig” kamaszok CSAK kalapácsot vesznek a szájukba…
