Nos, nem árulok zsákbavalót, ha axiómaként jegyzem meg, hogy a zeneiparban tevékenykedő előadók többsége, sokkal inkább a külsőségeken alapuló performanszokat tartja előrébb valónak, mint magát a tehetséget.
A világ hangjegy-halmazában jócskán találhatunk olyan antitálentumokat, kik a zene valódi eszközei helyett, inkább saját testük feltárásával próbálnak felmászni a nézettség hegyének ormára. Lassan kivész a muzikalitás, a kellem, az erotikus kíváncsiság ömlenye, ezzel szemben kapunk egy jó nagy adag pinát és csöcsöt, s belátunk minden olyan lukba is, ami normális esetben teljesen más funkciókra hivatott.
Úgy vélik, hogy sokkalta magasztosabb célokat ölt, ha a premieres videoklipjükben pőre szüggyel lógnak a plafonról egy kibaszott gépzsírozott láncon pörölyt nyalogatva, és egy vasgolyóhoz dörzsölik vaginájukat, miközben fedetlen seggüket szekszuális műesőben áztatják, hogy szó ne essék azon népszerű megnyilvánulásról, mikor is a 4 perces videóból, 3 percet azon snitt tesz ki, hogy saját ujjukat szopogatják bőszen, ugyanis köztudott, hogy ez az ambivalens kinyilatkoztatás, a szekszuális kielégületlenségből fakadó felhívás legkeresettebb formája.
Azt se feledjük, hogy föltétlen trendinek kell ám lenni, már ami a paradoxonszagú nyilvános-magánéletet illeti, tehát javallott havi egyszer címlapra kerülni, láttatván magunkat, amint a szekus-sanyi tar fejéről, vagy kurvák seggéről szívjuk a kokót, esetleg célszerű még a szomszédjachton fél-borotvált, tátikázó puncit mutatni, miközben kardhalak ugrálnak át egy gyémánttal kirakott tűzkarikán, mert ők megtehetik, nekik alanyi jogon jár, hiszen a pop-celeb élet egyik mozgatórugója, hogy reprezentáljuk a nagyvilág számára, miszerint az életet habzsolni kell, én meg megtehetem bassza meg, amúgy mindenki más bekaphatja, az élet császára Én vagyok.
Szinte várom, mikor jutunk el arra a szintre, hogy a nuditás jegyében sikk lesz szőrin megülni egy perui alpakát, miközben meszkalint tolva a fejéről, egy mikrofonnal végzünk önkielégítést.
A felkapott sztársághoz zeneügyileg sem kell túl sok minden, hogy véletlen se nevezzem nevén az ábszolúte kedvencemet, a Pitbull nevű, egyszemélyes formációt, és elképzelésem sincs, hány farkat tömött a szájába, hogy a ruhatáros Amálkán kívül – aki a saját édesanyja -, más is méltán elismerje munkásságát.

[caption id="attachment_7353" align="alignright" width="300"] "A zeneipar felszopója, én vagyok!"[/caption]

A gond az, hogy az emberek sok esetben nem a minőség végett válogatják meg, hogy kikkel osztoznak a sikerben, hanem gyakorta az adott kor trendje a főcsapás, ergo, ha valamelyik zsöniális főmenedzser ama unikális ötlettel állna elő, hogy József, a herenélküli tangóharmonikás szálljon be a popbizniszbe, feltehetőleg a legnagyobb nevek is társulnának hozzá egy performansz erejéig, a lábtörlő alá seperve azt a tényt, hogy Józsikának amúgy kurvára semmi tehetsége, a tangóharmonikát is csak a seggével tudja megszólaltatni, de azt is szó szerint szarul, amúgy meg semmi eredeti, semmi esszenciális nincs benne, szóval akár kallernek is beállhatna a Blaha metróaluljáróba, és még annak is gyalázatos lenne.
Az említett Miszter Pitbull abból a szempontból rendkívül remekül oldotta meg a helyzetet, jövőképét tekintve, hogy neves életpályájának kiinduló pontján megíratott magának egy avétos zenei alapot, amit haláláig fog felhasználni, ez pedig azt eredményezi, hogy az összes, eleddig éterbe került, zenének aligha nevezhető förmedvénye, mindig gyanúsan hasonlít az eggyel korábbi nótájához. Mondhatnám azt is, hogy hatalmas "ön-plágiummal" állunk szemben, tehát a saját szellemi munkájának kiokádott termékét, a saját seggébe dugja fel.
Legfőbb ismérve a nagy arca, amire még a kibaszott Enterprise is nehézkesen landolna, legénységgel együtt, valamint a Tourette-szindrómából visszamaradt, félrecsapott szája, ami minden egyes alkalommal orbitális késztetést gerjeszt bennem, hogy szinkronba hozzam ajkának másik felével.
Továbbá elég sajnálatos, hogy nem ismerte még fel azt a tényt, miszerint a mozgófilmjében látható milliódolláros szuperjachton, és/vagy luxusvillában lubickoló filléres ribancok tömeges kéjmozgása már rohadtul nem menő, sőtmitöbb, végtelenül szürke, unalmas, és a kreativitás legalsó fokát sem ugorja meg.
Így hát sajnos, vagy nem, ő is a jelenlegi kor egyik elbaszott archetípusa, és mint ilyennel, csak természetes, hogy fjúcsöringet kell alkotni, hiszen a társadalom trendjének figyelembevételével kell munkásságunkat építgetni a végtelenbe és tovább.

Hekksütő Marika néni