Nem meglepő, ha erről a könyvről, esetleg a filmváltozatáról sokan hallottak már. Szinte mindenkinek van véleménye róla. Mivel igaz történet, még inkább szívig hatol. Mégis, engem csak pár hete talált meg. Valószínűleg nem véletlen, hogy nem pár évvel ezelőtt bukkantunk egymásra, amikor a szülővé válás gondolata még csak valahol mélyen érlelődött bennem és nem tört felszínre. Anyaként ugyanis egészen máshogy olvassa az ember. Ezzel együtt nemcsak anyáknak íródott természetesen, hanem mindenkinek, aki tanulni szeretne belőle, esetleg rácsodálkozni, hogy ilyen dolgok is megtörténhetnek a világban vagy megismerni más országok kultúráját. Számomra az egyik legdöbbenetesebb tanulsága a könyvnek mégis az, milyen kiismerhetetlen az emberek természete. Hiába töltesz el valaki mellett éveket, mégis egyik reggel úgy ébredhetsz fel, ki ez az ember, akinek odaadtam az életem?

Főszereplőnk, Betty is feltehette magának ezt a költői kérdést, mikor iráni származású férje, Mudi két hetes” teheráni vakációra „ vitte őt és 5 éves lányukat, Mahtabot. Megesküdött a Koránra, hogy nem fogja ott tartani őket és miután megvolt a családi jópofizás Mudi rokonaival, mehetnek vissza az imádott Amerikába. Betty már azon elcsodálkozott, mennyire nem tudja követni férje ágas-bogas rokoni szálait, amit szerintem néha maga az olvasó is elintéz egy legyintéssel. A történet szempontjából végülis nem lényeg, hanyadik unokatestvérről is beszélünk. Hát még mekkora a megrökönyödése, mikor rádöbben, férje nem az az ember, akit eddig megismert és rejtett tulajdonságai otthonában törnek felszínre.

1984-et írunk, amikor én még épp csak megtanulhattam járni, mégis olyan témákat feszeget, amik röpke harminc év távlatában sem vesztek a semmibe. Miszerint ki az, aki befolyással bírhat egy másik ember életére? Aki eldöntheti mások sorsát önkényesen? Most is azt kell válaszolnom erre, hogy senki, csak te magad. Persze ez közel sem ilyen egyszerű. Betty ugyanis ahogy iráni földre lépett, képletesen aláírta, hogy kislányuk és az ő élete is innentől iráni férje kezében leledzik. Tetszik, nem tetszik, így van. Neki nem sok beleszólása akad a további történésekbe, legfeljebb csendesen bólogathat és játszhatja a jó kis iráni feleséget, csadort ölthet, csakis férfiak után szólalhat meg és léphet be idegen helyiségbe, imádkozhat hajnal négytől, stb.

 Megérkezésükkor fájdalmasan tapasztalja a higiénia teljes hiányát. Svábbogarak mindenhol a házban, a rizsben, a klozet „pottyantós” és a kedves családtagok nem mindig találnak bele, a fürdést csak szökőévben egyszer eszközölik a lakók, stb. Eleinte hangosan lázadozik minden és mindenki ellen Mudinak és a kislányával együtt csak arra vár, hogy véget érjen a két hetes vakációnak nevezett rémálom. Ez az, ami élteti és emiatt viseli el a számára kibírhatatlannak hitt körülményeket.

Eltelik azonban a két hét és kiderül, a férjének esze ágában sincs hazamenni. Sőt, igazi iráni feleséget akar faragni Betty-ből, kislányukkal pedig végleg elfeledtetni, mi is az az Amerika. Mivel Mahtab még csak 5 éves, Betty-nek erős félelmei támadnak, ezért mindenáron a lányába kapaszkodik. Persze az érzés kölcsönös. Ők ketten válnak kitaszítottá, akiket nem ért senki, akik nem értenek senkit. Emellett rá kell jönnie, eddig álomvilágban élt a férje és a házasságuk kapcsán is. Na és persze nem vette észre az intő jeleket sem. Amerikában való tartózkodásuk alatt ugyanis Mudi sokszor hangoztatta véleményét. Amint valamit elszúrt a munkájában és ezért elővették- orvosként dolgozott- , egyből a származása elleni utálatot kezdte hangsúlyozni amerikai orvostársaival szemben.

Betty a hivatalos szervek megkeresésével kezdi, ami megint csak zsákutca. Ugyanis mivel hozzáment egy iráni férfihoz, innentől kezdve ő rendelkezik felette és a lánya élete felett is, még meg is ölheti, ha úgy esik. Egyre kétségbeesettebben próbál szabadulni és kénytelen rájönni, hivatalos úton lehetetlen. Sokszor küzd levertséggel. Férje is teljesen megváltozik, a rokonok nem kezelik őt emberként és gyakran a fejéhez vágják, mindenben engedelmeskednie kell urának. Hamar taktikát vált és eltökéli magában, mindenáron elszökik innen, természetesen csakis a kislányával.

Ehhez segítőkre van szüksége. Szép lassan feltűnnek azért olyan ismeretlenek a könyv lapjain, akik rokonszenveznek a helyzetével. Több szökési kísérletet is ajánlanak neki, azonban némelyik túl kockázatos, kevésbé megszervezett. Sokan nem értik az irániak közül Betty ragaszkodását sem a lányához. Ugyanis ha Mahtabot maga mögött hagyná, könnyen ki tudnák juttatni az országból. Ki az az anya, aki e sorokat olvasva ne érezne bele Betty helyzetébe? Kizárt dolog, hogy egy szülő, aki igazán szereti gyermekét, magára hagyná őt egy számára idegen országban. Viszont én magam is sokszor tapasztaltam, hogy mikor az ember igazán nagy bajban van, az ismeretlenek is segítő kezet nyújthatnak. Mindegy ugyanis, egy nyelvet beszélünk-e, egy valláshoz tartozunk-e. Van közös bennünk. Mégpedig, hogy mindannyian emberek vagyunk. Jobb esetben van szívünk is. Tudjuk, mi az együttérzés és segíteni próbálunk, ha úgy adódik.

Betty ezzel együtt sokszor elbizonytalanodik és ki ne tenné a helyében? Férje hangulatingadozásait már nem lehet követni, sokszor nyájas, majd hirtelen kezet emel mindkettőjükre. Egy anya ilyenkor még inkább erőt érezhet magában a mielőbbi cselekvésre, ha látja, gyermekét bántalmazzák. Nincs olyan szülő, aki sokáig nézni tudná ezt és tűrni. Minden egyes nap azért imádkozik, hogy valami úton módon kijuthassanak ebből az országból és soha többé ne lássák Mudit.

A kislány meglepő érettséggel áll a kérdéshez. Apja kiszámíthatatlan viselkedése folytán ugyanis eleinte nem érti, mi folyik, mindvégig anyja mellett áll, végül fél az apjától, ami teljesen érthető is. A könyv végig érdekfeszítően taglalja egy nem mindennapi házaspár hazug hétköznapjait. Végül már egyikük sem tudja, mi jár a másik fejében. Betty játssza a rendes feleséget, csak azért, hogy elaltassa a gyanakvást, Mudi szinte börtönben tartja a családját és alig engedélyez némi szabadságot nekik. Számomra a legsokkolóbb rész a bántalmazások mellett az volt, mikor napokra elszakítja egymástól anyát és lányát. Betty napokig semmit nem tud Mahtabról és már tényleg az őrület határán jár. Ilyenkor gondolkodik el az ember, és benne az anya, milyen nagy ajándék is, ha a gyermekünk együtt lehet velünk. Ha hallhatjuk csacsogását, és sokszor bosszankodunk, hogy csak pár percre lenne nyugtunk tőle, nem gondolunk bele abba, hogy messze tőlünk egy anya mindennél jobban örülne akár csak öt percnek is, amit a gyermeke közelében tölthet.

Barátok jönnek-mennek az életükben, de igazi bizalmasra nem lel hősnőnk. Egyetlen honfitársnője is majdhogynem lebuktatja, pedig neki kendőzetlenül bevallja menekülési vágyát és undorát, ami elfogja Teherán láttán. Példaértékű és mégis, ebben a nehéz helyzetben sokszor irigylésre méltó Betty és kislánya szoros kapcsolata. Minden anya ilyenről álmodozik.

A másfél év elteltével létrejött szökési kísérlet és a végkifejlet mindenképpen tartogat számunkra nagy izgalmakat, feszültséget és meglepetést.

Minden szempontból nagy megvilágosodás a Lányom nélkül soha, és ajánlanám mindenkinek, aki kicsit más nézőpontból szeretné látni a szülői létet, a pénzen nem megvehető szabadságot és nem utolsósorban a szerelmet, ezt a kiismerhetetlen titkot és rejtélyt, ami kifordítja az embereket saját világukból, olyan oldalukat is megvillantva, ami eddig talán önmaguk előtt is rejtve volt.  Ahogy ugyanis megismerünk valakit, a rózsaszín ködben sokszor nem is vesszük észre az intő jeleket, ahogyan Betty sem tette. Elvakították a kedves szavak, a gyengéd bókok, ajándékok és nem vette figyelembe a nemzetiségükből adódó kölönbségeket. Hiába él ugyanis valaki más országban, attól még gyökereiben hű maradhat az anyaföldhöz és annak eszméihez, ahogy Mudi is tette. Betty, története nyomán azonban rávilágított sok hasonló problémával küszködő nő és gyermekei helyzetére. Nem tisztem magasztalni az akkori amerikai és lenézni az iráni kultúrát. Mindkét náció a maga igazával, jogaival, törvényeivel rendelkezik és igazán nem értik meg egymást, két más világ. Az emberi méltóságot azonban véleményem szerint mindenkoron tisztelni kell és majd’ harminc év után sem évül el a mondás: az erőszak semmire sem megoldás.

                                                                                          Zöllner Ági