Amikor még alig lehetett nagybudapesten olasz éttermet találni, nagy látogatottsága volt annak a néhány meglévőknek. A magyar gyomornak teljesen új ízek, na meg a divat mágnesként vonzotta az embereket. Nem is volt igazi magyar ember az, akinek nem volt akkoriban törzshelye valamely olasz étteremben.

A sok pörkölt és egyéb nehéz (de nagyon finom!) magyar étel mellett felüdülés volt egy nagy tál saláta, egy általában paradicsommal és még valamivel tálalt tésztaétel.
A salátákat nagyon szerettem, de a paradicsomos dolgoktól nem voltam túlságosan elragadtatva. De valamit ennem kellett, ha már ott vagyok, és akkor felfedeztem a carbonara alapú tésztákat. Hmm, micsoda változatosság! Mennyivel másabb az íze, mint a hazai tejfölös makaróninak. Vajon miből és hogyan készül? Ez sokáig talány volt számomra, igaz nem is nagyon foglalkoztatott, mert elém rakták, megettem, finom volt és kész. Nem kutattam túlságosan a hátterét.
Amikor megcsappant a lehetőség, hogy sűrűbben járjunk étterembe, akkor kerültek a kezembe egymás után a szakácskönyvek, de igazán jó carbonara tésztát nem tudtam csinálni. Mind ragacsos lett, összeállt, egy villadöféssel kiemeltem a tálból az egészet, pedig csak egy picurkát ettem volna belőle.
Hosszú időre jegeltem a carbonara típusú kajákat, mígnem egyszer a tv-ben ellestem Jamietől és onnantól kezdve csak úgy készítem, ahogy akkor ő. Na meg azóta azért jó pár blogot végignéztem, hátha találok valami jó leírást még hozzá, mint pl. a grízes tésztához, merthogy szégyen ide, szégyen oda, de grízes tésztát képtelen vagyok főzni. Pedig nagyon szeretem, de eddig mindig másokat kellett megkérnem, hogy üssék össze a számomra, mert én béna vagyok hozzá. Ilyenkor azért kicsit körberöhögnek, hogy ne vicceljek, mert micsoda kajákat vagyok képes főzni, és akkor kifog rajtam egy egyszerű grízes tészta? Hát bizony, kifog! Az nekem nem jön össze. Millió egy tanáccsal jöttem már haza és ugrottam neki, hogy na majd most sikerül, de eddig még nem jött össze. Csak szegény kutyáim kapnak skorbutot az egyhangú grízes táplálkozástól, de más eredmény semmi.

Na, de térjünk vissza a carbonarahoz. Eddig csak tésztafélékkel ettem, de ma új fejezet nyílt az életünkben, ma elkészítettem életem első carbonara krumpliját. Egy blogon fedeztem fel a receptjét és már el is felejtkeztem róla, egészen a mai napig. Ma, ahogy benéztem a hűtőbe, na meg a kamrába, hát lehidaltam egy kicsit. Nincs itthon semmi! – állapítottam meg, - miből lesz ma az ebéd?
Istenem, hányszor volt már ilyen? Azután mégiscsak valami fejedelmi összeállítás került az asztalra innen-onnan összeszedett maradékokból, újításokból.
Ma találtam szalonnát, tejszínt és hát persze alapvetően van itthon krumpli és fokhagyma, úgyhogy semmi akadálya, hogy elkészítsem.

Töredelmesen bevallom, hogy a saját főztömről nem volt lehetőségem fotót készíteni, mert vagy az éhség, vagy az újdonság varázsa miatt rögtön nekiestünk az elkészült ételnek és csak maradékok maradtak a jénai tál alján. Meg vagyok győződve róla, hogy nem lenne éppen étvágygerjesztő, ha erről a pusztításról tennék fel képet, így ma mások tollával ékeskedek, más képeit teszem közzé. (A képek eredete: www.moksha.hu)

Krumpli a la carbonara

Nagyon egyszerű étel, még tojás sárgáját sem használtam hozzá, mint általában a carbonara szószhoz kellene. A fűszereken kívül tulajdonképpen csak 3 fő összetevőből áll.

Hozzávalók:

1 kg burgonya
6 szelet füstölt, ha lehet húsos szalonna
4 dl tejszín
Só és sok bors, na meg egy kis fokhagyma, és amit gondolunk fűszerek

A burgonyát meghámoztam és ceruza vastagságúra felszeleteltem. A szalonnát szintén ceruza vastagara, úgymond katonákra vágtam és elősütöttem, hogy kiadja a zsírját, így nem kellett a jénait külön kivajazni. Ha nagyon száraz, nagyon húsos szalonnát választunk, aminek alig van zsírja, akkor ajánlatos egy kis vajjal – vagy zsírral - körülkenni a sütőedény belső falát.
A szalonna sós állagát is figyelembe véve megsóztam és jól megborsoztam a krumplit, amit már beleöntöttem a jénaiba. A szalonnára rádobtam 1-2 gerezd szétnyomott fokhagymát is, ezzel még egy hangyányit pirítottam, majd az egészet ráöntöttem a jénaiban várakozó krumplira és jól átforgattam, hogy a szalonna zsírja és a fokhagyma minden szál krumplihoz eljusson. Fogtam egy fél literes főzőtejszínt, és majdnem az egészet ráöntöttem a krumplira, úgy, hogy abból ne igen lógjanak, meredezzenek ki hasábok. Rátettem a jénai fedelét, és így sütöttem 180 fokon 1 teljes órán át, majd levettem a fedelet és még adtam neki jó 10-15 percet, hogy megpiruljon egy kicsit a teteje. A sütés végére a krumpli szinte teljesen felszívta a tejszínt, csak egy kis sűrű szaft szerűség maradt az alján. Jól átvette a szalonna és a hagyma ízét is, így nem volt más hátra, mint belekóstolni.
Ahogy már említettem jól belekóstoltunk, az egytálételnek is megfelelő újdonságba.

Az étel nagyon hasonlít a tejes-tejszínben sült krumpli köretre, amit egy másik gasztro cikkemben már leírtam. Akit érdekel, keressen rá a régebbi bejegyzésekben. A különbség csak annyi, hogy egész más íze van, ott karikára vágtam a krumplit, és nem használtam szalonnát hozzá, de az eljárás szinte ugyanaz, és az eredmény is nagyon hasonló, de mégis más.

Ha lett volna itthon több alapanyag, kibővítetem volna ezt az egyszerű ételt egy kicsit. Mondjuk fel lehetett volna turbózni egy kis hagyma alappal (új hagymából), egy kis kockára vágott pritamin paprikával, egy kis gombával, mégiscsak jól jött volna a tejszínhez a tojás sárgája és nem ártott volna neki, ha a tetejét megszórom reszelt sajttal.
De ma ilyen egyszerűen készült, így is nagyon finomságos volt. Majd legközelebb gazdagabbra állítom össze, vagy ugyanezt a változatot a hagyományos tésztával, vagy gnocchival készítem el.

Megjegyzés: Jamie által készített carbonara esetében a tojás sárgával elkevert tejszínnel már nem főzte tovább a szószt. A hozzávalókat elősütötte, a tésztát rádobta, összekeverte, majd levette a tűzről és még a forró tésztás anyagra csak ráöntötte a tejszínes-tojásos elegyet és az egészet jól összekeverte.

Sz. Júlia