[caption id="attachment_3292" align="aligncenter" width="450"] Maláj Palacsinta[/caption]

Húshagyó kedd, mozgó ünnep, a farsang utolsó napja. Nevét onnan kapta, hogy a következő napon – hamvazószerdán – kezdődő negyvennapos nagyböjti időszak teljes hústilalommal jár. Pontos ideje a húsvét időpontjától függ, a húsvéttól visszafelé számított hetedik vasárnap utáni kedd. Húshagyó kedden – húshagyatkor (azaz ezen a napon lehet utoljára húst fogyasztani) – igazi

[caption id="attachment_3294" align="alignright" width="225"] amerikai palacsinta[/caption]

karneváli hangulat uralkodik. Ez a napon a farsangi szezon utolsó napja, sok helyen ünneplik karnevállal, felvonulással. Talán a leghíresebb a New Orleans-i karnevál, amelyet Mardi Gras-felvonulásnak is neveznek. Húshagyókeddre esik a híres Velencei karnevál utolsó napja is.

(Francia neve Mardi Gras, szó szerint „kövér kedd”. Angol neve Shrove Tuesday „gyóntató kedd”, inkább a böjt előtti megtisztulásra utal. Orosz neve Blinij Vtornyik, szó szerint „palacsinta kedd” a pogány korból ered.)

Nem szentelek külön oldalt a következő napok leírásának, de azért gyorsan tömören elmondom, hogy a Húshagyókedd utáni napot Hamvazószerdának mondjuk, ami a 40 napos bűnbánati felkészülés első napja. Hogy miért „hamvazó”? Az elnevezés onnan ered, hogy 1091-ben II. Orbán pápa elrendelte a hamvazkodást a hívek számára a bűnbánat látható jeleként. Kezdetben a férfiak fejére hamut szórtak, a nőknek csak a homlokukra rajzoltak hamuból keresztet; ma az utóbbiból áll a szertartás mindkét nem számára, amelynek jelentése: "Emlékezzél meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel".

És menjünk még egy nappal tovább a naptárban, érdekes felfedezést tehetünk! Az eddig elmondottak a néphagyományhoz, a valláshoz kötődtek, annak pontos naptári meghatározása szerint. A következő csütörtök viszont már üti a vallásnál megkezdett nagyböjt rendjét, hiszen torkoskodásra, a nagy karácsonyi trakta utáni első nagy zabálásra csábít. Ugyanis Hamvazószerda utáni csütörtökre tette a Magyar Turizmus Zrt már 2006-tól a magyar gasztronómiát népszerűsítő „Torkos Csütörtök”-öt. Idén csak azért volt már január 31-én megtartva, mert február 14-én egybeesett volna a Valentin nappal.

De térjünk vissza a Palacsinta világnapjára.

Az igazi palacsinta, vagy legalábbis az arra legjobban hasonlító édes tésztaféle az ókorból származik. Már a római időkből, és a legenda szerint a római légió katonái kő híján leginkább a saját pajzsukon sütötték meg a lepényszerű édes tésztát. Ezt a legendát sokan megkérdőjelezik, hiszen köztudott, hogy a légió harcosainak többnyire fából készült a pajzsa nem bronzból, viszont ami bizonyított és lényeg, hogy a légió katonái terjesztették el Európában, elsősorban a Duna medencében és tőle nyugatra a német, francia és angolszász vidéken. A néphagyomány a zsírban sütésnél, a zsír felhasználásánál kapcsolódik a palacsintához, vagyis húshagyó keddig minden olyan állati eredetű terméket el kellett fogyasztani a kamrákból, amit a böjt ideje alatt tilos volt enni. Volt tehát a tojás és volt a sütéshez szánt zsír, ehhez már csak egy kis lisztet és tejet kellett adni, máris kész volt a palacsinta, amit utána bármilyen töltelékkel asztalra tehettek.

Történelmileg még régebbre is visszamehetünk, hiszen az aztékok által fogyasztott tortilla nemcsak a kenyér szerepét töltötte be a rég letűnt kultúrában, de mézhez, lekvárhoz hasonló tölteléket is csavartak bele. Vagyis a palacsinta már több évezrede az étkek között szerepel, megérdemelten kapott egy kiemelt napot a naptárban.

Az angolszász országokban akkora hagyománya van ennek a napnak, hogy hosszú évek óta sorozatos versenyeket hirdetnek palacsintasütésből, palacsintaevésből, feldobásból és elkapásból és sok-sok más variációból. De megfelelő ez a nap a rekordoknak is. Pl. 1994-ben Rochdale-ben sütötték ki a világ legnagyobb palacsintáját, amely 15 méter átmérőjű, 3 tonna a súlyú, és kb. 2 millió kalóriát tartalmazó édesség volt.

Ez a nagyon kedvelt egyszerű és sok variációban készíthető tészta az egész világot meghódította.

A palacsintának nemcsak a neve változik országonként, hanem az összetétele, az állaga, a színe és a formája is.

Egy pár példa erre:

A franciáknál crêpe a neve a ropogós, vékony tésztájú, sok tojással és élesztővel készült édességnek.

Az angolok egy svédcsavart tettek a készítés technológiájába, mert világos sörrel készítik.

A magyarok többnyire a vékony tésztára esküsznek és nem csak az édes, hanem a sós változatát is készítik, de a kínálatban megtaláljuk az élesztővel készült „Kőttes”-t, és az ásványvízzel összekavart sima tésztát is.

Az oroszok palacsintája a blini, amit élesztős-búzakorpás vagy hajdina lisztből készítenek, viszont a tölteléket nem utólagosan csavarják bele, hanem már sütés előtt keverik a tésztába. Ezért az amerikai palacsintához hasonlóan jóval párnásabb és kisebb átmérőjű a megjelenése, mint a többi európai társai.

Az amerikai palacsinta ( pancake) tömörebb formája ellenére attól habkönnyű, mert a sütőporon kívül szódabikarbónát is kevernek a tésztájába. Az emésztését viszont már nem lehet könnyűnek nevezni, hiszen fogyasztásnál őrült mennyiségű juharsziruppal öntik nyakon. (Egyesek erre még sült bacont is képesek rátenni!)

Ugyancsak vastagabbra sütött kisebb átmérőjű az ausztrálok és új-zélandiak kedvenc palacsintája a pikelet, ami magyarra fordítva „kis csuká”-t jelent. Hogy mitől csuka azt nem tudom, de az íze akár édes szörppel, akár friss idény gyümölcsökkel nagyon finom.

Kínában dupla az élvezet, mert az elkészült palacsintába tekerve, apró falatokban fogyasztják az ízesre sütött pekingi kacsát.

Marokkóban a tésztát (ataif) szintén vastagabbra sütik és már eleve édesítik sütés előtt, ha édes változatot sütnek, de készítenek sós ízűt is, zöldséges, vagy húsos töltelékkel.

A távol-keleti palacsinták közül még a malájok egyik tésztáját (kuih dadar) emelem ki, ami színében üt el a többitől, a tésztájába kevert zöld ételszínezőt tartalmazó pandan levél kivonatától.

És megemlítem még a malájnak titulált hálós palacsintát a roti jala-t is, amit

[caption id="attachment_3295" align="alignright" width="272"] roti jala[/caption]

viszont többek között Egyiptomban is ehettem, jó sziruposan tálalva.

A készítés technikájában a töltelékek változatosságában, ízében nincs hiány az egész világon, mindenki szereti, mindenki szívesen eszi. Ezt én is mind elfogadom, sőt szíves követője vagyok a végtermék elfogyasztásának, csak sütni ne kelljen! De az okosok már a hozzám hasonló lusta kuktákra is gondoltak, megalkották a tepsiben sült változatát, aminek a készítési módját egy előző receptsorban már én is közreadtam. Akit érdekel, keresse vissza a régebbi bejegyzések között.

De akár tepsiben, akár serpenyőben, de még talán elektromos sütőlemezen is süthetjük, mindenképpen finom, laktató és változatos. Jó étvágyat hozzá!

 Sz. Júlia