Utaztam keletre, utaztam nyugatra, amikor találtam valami jó lehetőséget, de szinte mindig csak turista osztályon, mert mást nem engedett a költségvetés. Pedig jó lett volna néha kitűnni a szürke tömegből, jó lett volna néha úr módjára elnyújtózni az első osztályon, kezemben egy pohár pezsgővel (Nem is szeretem a pezsgőt!), úgy hogy nem ütközöm bele semmibe és senkibe.

Egyszer - nagyon régen – delegált küldöttséggel, kiemelt vendégként utaztam Lettországba, ami akkor még a nagy államhoz tartozott. A vodka betiltásról akkoriban még hallani sem lehetett, ab ovo egy hetet detoxi állapotban töltöttünk el mindannyian. Több órás előadásokat hallgattunk végig időnként megszakított vodka szünettel, hatalmas menüsorokat ettünk végeláthatatlan pohárköszöntőkkel. Ha tehettem, ki se jöttem volna a nagyfőnök dácsájának szaunájából, mert az legalább józanított rajtam valamit, de nem sokáig, mert a szauna után ugye megéhezik az ember, és ha már eszünk, akkor iszunk is a másik egészségére. Egy hétig szinte vodkában fürödtem. Az én zsenge koromnak és akkor még többnyire antialkoholista életemnek túl sok volt egyszerre ez a mennyiség, de ahogy láttam, a tapasztaltabbaknak is felhígította a vérét. Így nem csoda, hogy a hét végére, amikor jó pár órával a gép indulása előtt leraktak bennünket a tranzitban, mindenkin kialakultak az elvonási tünetek. Kínjainkon csak egy kis vodka segített volna, de a nemzetközi tranzit büféje nagyon szegényes készlettel rendelkezett. Azt a pár kis üveg fehér bort, ami ki tudja mennyi ideje árválkodott már a polcokon, hamar elpusztítottuk. A kvaszhoz nem volt kedvünk, így remegő kezekkel, magunkba roskadva vártuk a felszabadító sereget, a Malév gép érkezését. Már felszállás előtt megjelent az első osztályon a stewardess, aki rögtön meg is kérdezte, mit hozhat számunkra? Szinte kórusban vágtuk rá: Mindegy, csak ártson!

Detoxira hála az égnek nem volt szükség, de bizony kemény munkába és hosszú időbe telt, mire elpárolgott a szervezetemből a szesz, és megszűnt az alkohol iránti olthatatlan vágyam. Túléltem.

Ez jó mulatság, amolyan férfimunka volt, de hosszú ideig csak ezen az úton voltam úgymond kiemelten kezelt vendég, VIP tagságra egyéb helyeken nem számíthattam, míg el nem utaztam Brazíliába.

Tévedés ne essék, nem szakadt rám a Nemzeti Bank, az oda-, és visszaúton a már jól bevált összezsúfolt ülésekkel és utasokkal tömött chartergéppel utaztam, ahol nyoma sem volt a kiemelés lehetőségének. Fortaleza volt a célállomás, ahol a befizetett összeg fejében két hetet tölthettem el. Azaz csak töltöttem volna kis baráti társaságommal, mert közben egy kis maszek utazással, megnéztük a nagy Dél-Amerikai állam egyéb kiemelt helyeit is, hátrahagyva a kicsit nagyon lepusztult 2*-os szállodát, és a sok kívánnivalót maga után vonó félpanziós ellátást.

A megfizethető belső légijáratos bérlettel eljutottunk Salvadorba, Rio de Janeiroba és végül Iguassuba a világ egyik gyöngyszeméhez, a nagy vízeséshez.

Visszafelé Sao Pauloban járatot kell váltanunk, csak úgy tudunk Fortalezába visszajutni. Minden egyes megérkezésnél rohantam az információs pulthoz érvényesíttetni a továbbutazás jegyeit, kivéve Iguassuba való megérkezésünkkor. Annyira lefoglalt a helikopteres kirándulás szervezése, amivel többek között az Ördögtorokhoz is eljuthattunk, hogy ki is ment a fejemből az információs pult létezése.

És ez hiba volt. Vagy inkább a sors véletlenszerű ajándéka?

A vízesésnél és környékén tett csodálatos kirándulás, valamint egy fantasztikus hotelben töltött éjszaka után, mint aki jól végezte dolgát, megérkeztünk a reptérre, hogy visszatérjünk kiindulási célpontunkhoz. A becsekkolást követően időben fel is szállt a gépünk, és pár óra múlva megérkeztünk Sao Paulóba, ahol egy másik járatra kellett átszállnunk. Az első információs pontnál útbaigazítottak bennünket, hogy melyik pulthoz kell igyekeznünk, így az információs táblát nem is néztük meg, mert minek? Egyenesen a pulthoz soroltunk be, ahol már az érkezésnél feltűnt, hogy rajtunk kívül senki nem áll a kordonok között. Pár perccel később megértettük, hogy miért. Törölték a járatunkat.

Hát ilyen nincs! – fordultam megkövülten a többiekhez, amikor tájékoztattam őket is az eseményről. És akkor most, hogy jutunk vissza? – kérdeztük egyöntetűen. Ma már sehogy – válaszolta készségesen a pult mögött ülő fiatalember. A legközelebbi gép holnap ilyenkor indul.

Totál lelombozódtunk, mert azt sem tudtuk, hogy miből és azt sem tudtuk, hogy hol töltjük majd el ezt a csekély 24 órát. De a fiatalember már mondta is a további információkat, miszerint a légitársaság vendégei vagyunk, egy közeli 5*-os hotelben kapunk szállást és ellátást, és a másnapi gépre, mint VIP utasok szállhatunk fel.

Mint akikbe a kisördög bújt bele, ugrálva táncoltuk körbe egymást a hír hallatán. Mert ilyenre még nem volt példa. VIP utasok vagyunk! – kiabáltuk mindenki fülébe az előcsarnokban.

Először, hogy szegény VIP utasok éhen ne haljanak, elkísértek bennünket a személyzeti étterembe, ahol külön estebédet kaptunk. Nagyon finom volt, nagyon jól esett ez a figyelmesség is, majd kiballagtunk a reptér előtti megállóba. Külön spéci buszra kellett várakoznunk, ami a szállodánkba vitt bennünket, de a busz csak nem akart jönni. Már hülyét csináltam magamból, de szerencsétlen fiatalemberből is, annyiszor mentem hozzá visszakérdezni, hogy jó helyen várakozunk-e, nem hagyott-e bennünket ott a járat. Kicsit késve, de megérkezett a buszunk, hogy pár perccel később lerakjon bennünket az 5*-os Ceasar hotelnél. Alig okoztunk feltűnést. Ugyan mivel okoztunk volna, az elegáns öltönyös és kosztümös vendégek között szandálban, papucsban, sortban, koszosan, szakadtan.

Szomjasak voltunk, rögtön a bárba siettünk felhajtani egy pohár frissítő whiskyt, ahol a pincér csak úgy szolgált ki bennünket, ha azonnal ki is fizettük a rundót. Háborogtunk ugyan egy kicsit, de megértettük a helyzetet. Senki nem volt közöttünk, aki megütötte volna az 5*-os szintet, sem az öltözködésével, sem az illatával. A második körnél már egy kicsit engedékenyebbek voltak, a harmadik kör után már baráti köszönéssel váltunk el egymástól.

Sokat tanakodtunk azon, hogy érdemes-e nekivágni az útnak, bejutni a városba, hogy legalább körülnézzünk egy kicsit. Mivel az idő akkor már vacsorába nyúlóan jócskán előrehaladt, kétes volt, hogy látunk-e egyáltalán valamit belőle, hiszen több mint 30 kilométerre voltunk tőle. Az autópálya forgalmát látva nem tartottuk valószínűnek, hogy akár egy óra alatt beérnénk, majd bizonyos idő eltelte után vissza is jönnénk. Így sajnos Sao Paulo kimaradt a programból, amit végtelenül sajnálok. Helyette az ajándék szállodával ismerkedtünk.

A magasban elhelyezett szobáink szuper tiszták, szuper kényelmesek voltak, csak a levegővel volt problémánk. A fixen beépített ablakokat nem lehetett kinyitni, a szellőztető gombját viszont hiába csűrtük csavartuk, semmit nem értünk el vele. A gazdag vacsora után, amit ismét kiránduló öltözetben fogyasztottunk el, a szobáinkba visszaérve kénytelenek voltunk a bejárati ajtókat nyitva hagyni, hogy némi légmozgáshoz, és ezzel együtt némi levegőhöz jussunk. A reggeli után még bőségesen volt időnk az indulásig, hát körbejártuk a szuper hotelt kívülről és belülről egyaránt, majd a szokásoknak megfelelően már időzavarban kezdtünk el csomagolni. Merő véletlenségből az egyik táska kiemelésénél nekidőltem a falnak, ezzel együtt a szellőztető gombjának is. Abban a pillanatban elindult a gépezet, friss levegő árasztotta el a szobát. Hát a franc álljon bele ezekbe a modern szerkentyűkbe! Hiába tekertem jobbra, hiába tekertem balra, ki gondolta volna, hogy nyomni is kellett volna?

A reptérre kiérve rögtön a VIP váróba kísértek bennünket, amitől nagyon őszintén mondom, egyáltalán nem estem hasra. Viszont a gép business osztályán már igencsak jól éreztük magunkat. Hatalmas bőrfotelekbe nyújtóztunk el, amibe akár ketten is elfértünk volna. Nem ütközött a térdem bele az előttem lévő ülésbe, a lábtartóval akár fekvő állapotba is helyezkedhettem.  Textil terítővel és porcelán étkészlettel kaptuk a bőséges és repetázható útravalónkat, a korlátlan italfogyasztásról már nem is beszélve, amit műanyag helyett csillogó üvegpoharakban kaptunk. Óriási élmény volt a business class előnyeit élvezni, még ha csak 6 órán keresztül, akkor is. Sajna csak ennyi ideig tartott az örömmámoros VIP tagságunk, de a kirándulás után még hosszú-hosszú időn át elevenítettük fel a kényelmes ajándékszolgáltatást, főleg amikor ismét birtokba vettük Fortalezában lepusztult hotelszobánkat.

Sz. Júlia