Felzárkóztató: 0. és 1. nap, 2. nap, 3. nap
Az estém egész prímán alakult, úgy tűnt, végre lesz egy nyugodt estém, hiszen Táltos aznap a szabadban aludt, mondván, hogy a Földanya ma arra kéri, hogy a keblén térjen nyugovóra, s mindezt Jézussal, aki naná, hogy vevő volt az ötletre, sőt, azt merte javallani, hogy ha már a természet negédes szava hívja őket, hát mért ne feküdhetnének a puha avarban hót pucéran.
Szinte borzongva láttam magam előtt, ahogy pőre testtel, egymás mellett döglenek, mint két, ejakulációra készülő szatír, akik kimerülve terülnek el a fűben, miután egy ártatlan mezei poszátát akartak magukévá tenni.
Azt már el sem mertem képzelni, hogyan festenek majd pitymallatkor, a reggeli merevedés szent pillanatában.
De visszatérve kiinduló örömömhöz, olybá tűnt, az egész jurtában kuss lesz és hullaszag, így végre nyugodtan tudok aludni. Ami így is történt, leszámítva a lázálmomat, amiben egy szürrealista nagyságú sertéskaraj üldözött, de akkora, mint Góliát nagyobbik heréje és egy húsvillával bökdöste a seggem. Nem mondom, fel is riadtam az éjszaka, izzadtam, mint kutya a kínai konyhán, majd miután a szívverésem visszaállt a normál kettyegésbe, visszadőltem gyorsan, mert már hajnalodni látszott.
Reggel aztán Amálka sakálüvöltésére, valamint pálcájának csattanásaira keltem, s csak reménykedtem, hogy hozzám nem kukkant be, mert azzal a lendülettel fogom a vesszejét, medalionként a nyaka köré tekerem és rágyújtom a sátrat, csak, hogy biztosra menjek.
No mindegy, visszaaludni már nem lehetett, ezért kibotorkáltam a mazochista tábor napsütötte gárdenjébe és próbáltam felmérni a terepet.
Úgy tűnt, Jézus és Táltos öribarik lettek, mert a nagy becsben tartott pántlikája szuszpenzorként immáron Jesszusz tökeit takarta hetykén, de eldöntöttem, hogy NEM akarom tudni, mi történt az este, a brókbekmáuntin rimékjének forgatása közben.
Azon a tényen viszont, hogy mocskos éhes voltam, semmi nem változtatott. S bár éreztem, hogy gyomrom a programozott összeszűkülés áldott folyamata alatt van, mégis ordítottam volna kínomban. A helyzet az, hogy ez az egész dolog testileg és lelkileg is kezd megviselni.
Pont előző nap este kértem kölcsön Amálka piperetükrét, hadd vessek egy pillantást snájdig vonásaimra, mert hát mondom, nem vagyok a divat és önmagam bolondja, de így három nap elteltével azért úgy rákacsintanék önnön képemre.
A látvány szarabb volt, mint egy 6napos vízi-hulla körözési képe.
Nem akarok részletekbe menni, legyen elég az, közel jártam hozzá, hogy balzsamozott von II. Ramszesz kemózott reinkarnációja legyek.
Hogy a lelki megpróbáltatásokról ne is tegyek említést. Amúgy elég nyugodt embernek vallom magam, de ha én nem is rágcsálok semmit, hát az az éhség majd megteszi helyettem, ami az idegeimet illeti. Kissé agresszívan viszonyulok úgy cuzámmen mindenhez és mindenkihez; múltkor például a halálba tapostam egy pitypangot mert idegesített, hogy balra kókadt.
Félek.
Félek, hogy valakiben kárt fogok tenni, mondjuk Vajákos Piri fejét megmártogatom az üstjébe, majd csatakos fejjel bevágom a rekettyésbe; esetleg valamelyik túl boldog camp-társamat kidekorálom az anyagbögrémmel, teszem azt, a homlokába vésem, hogy zsíroskenyér.
Ennyit a hánytatott pillanatképről.
Míg a többiek reggeli jógát tartottak dandár Amival, addig én meglátogattam a kékbogyós, titkos susnyásomat és vagy 15 percet legeltem rajta. Azt hiszem némi üldözési mániám van kialakulóban, mert úgy tűnt, mintha kevesebb termés lenne rajta, mint tegnap. Hát csak úgy szemmértékre állapítottam meg a tényt.
No mindegy, miután beettem magam, ninjaként visszakúsztam a táborba.
Miközben ott sétálgattam és emésztettem a secret reggelimet, felfigyeltem Levendulára (ne kérdezzétek, honnan-e név), aki oly boldogan kacarászott, mintha rájött volna, hogyan okozhatna magának egy fél órán át tartó, folyamatos orgazmust.
Levendula amúgy nem volt valami bizalomgerjesztő, patinás hölgyemény, úgy festett, mint aki egy kurva időhurokban ragad, a woodstokos szittyós korszak idején. Valami ócska bokáig érő ruha volt rajta, de az a trógerfajta; ha engem kérdeztek, szerintem valamelyik piaci stand ponyváját téphette le túlkrisnás állapotában. A színére nem tennék túl nagy kitérőt, maradjunk annyiban: olyan szín-kavalkád tekergett az anyagon, hogy a legnagyobb trippem alkalmával sem tudnék még csak hasonlót sem kikeverni.
Odasétáltam hozzá, s próbáltam nem a koktélruháját nézni, mert ezektől a kálörful pacáktól kezdtem idegileg bepörögni, mint Ellie.
Levendit meginterjúvoltam, hogy olyan elbaszarintott napjaim vannak mostanság, ossza meg hát velem legyen kedves, hogy úgy mégis, mi okozza ezt az euforikus boldogságot, esetleg látott-e errefelé egy kósza hot-dog árust, mert ez esetben legyen szíves megosztani velem a csapásirányt.
Először csak nézett rám, azokkal a sátáni fekete pupilláival, össze is szartam magam vagy egy jó percig, majd mintha nem is vett volna tudomást kérdésemről, közölte, hogy ma megint összeröff lesz Sanyival.
Jézusszíveakeresztfán.
Ez ám a hír.
Szinte éreztem, ahogy engem is eláraszt a „3 nap béke és zene” mennyei forgataga. Hát, mondom, azt hittem valami nagyobb hepaj van készülőben, mert én akkor szoktam ennyire boldog arccal ölelgetni az embereket, mikor fizetésemelést kapok. Hacsak, nem kóstoljuk meg Sancit.
Nem adok bő lére eresztett leírást, hogy Levindi mennyire nem vette a poént, sőt, megkockáztatom, hogy még a kibaszott színek is kifakultak a ruháján.
Itt úgy döntöttem, hogy jobb, ha távozom, és feldolgozom a hallottakat.
Meg az éhséget.
Sokkolva tapasztaltam, hogy kezdem magam úgy érezni, mint egy leeresztett superman, ugyanis a 10 perces sétától úgy kideglettem, mint Jancsi bá’ egy kiadós dugás után.
Nem lesz ennek jó vége, én mondom.
Úgy nagyjából egy óra múlva, látni véltem némi mozgolódást a pázsiton, egyből beugrott, hogy csakis Sanyi, a főguru szpícse közeledhet, ezért bolydult meg a méhkas.
Valahol nagyon hátul ledobtam magam én is, s konstatáltam, hogy Táltos nem mellém ült le, hanem Jézus mellé.
Kicsit féltékeny is lettem.
Ezt a gondolatmentemet (hál' isten) Amálka pisszegése zavarta meg, ugyanis erélyesen csendre intette a társaságot, ergo: végigpofozta az egész első sort.
Kezdődik.
Hát most mit mondjak, ez a Sanyi ugyanolyan gyíkarc volt, mint másfél nappal ezelőtt. A Torinoi leplet most puncirószaszín római tógára cserélte és csupasz karját valami henna-szar is díszítette, csíkok, pöttyök meg kaotikus vonalak; na, nem is néztem sokáig, mert a bal alkarján, egy sült kolbász véltem kirajzolódni.
Sanyesz megint előadta a „csakbelőlejöhetilyencsend” első felvonását, majd megállt nekünk háttal és felnézett az égre.
És lepergett a harmadik perc is.
Majd eleredt az eső.
Kurva nagy mágus ez a Sanyi, az Esőhozó, bár ha már valamit lekönyörög az égből, az inkább lenne egy zacskó sósmogyi, teszem azt.
Az zápornak hála a heppöning elmaradt, amit naná, hogy pótolni fogunk másnap, de helyette a közös sátorban - amit a többiek csak fészpojintnak hívnak, szerintem meg a sátán játszóháza -, amolyan elbaszott teazsúros közösködést rittyentettek.
Sajnos nem volt energiám részt venni sem a „Találd ki, hogy melyik herba növényre gondolok” brillírozó bréjntornán, sem pedig „saját tisztulásunk” színpadi performanszának adaptációjában, még úgy sem, hogy rám bízták a vese szerepét.
A napot én innentől lezártnak tekintettem, így elvonultam a sátramban, ahol egy lelógó spagócát kezdtem el rágcsálni, de ami a legijesztőbb volt, hogy ízlett.
Srácok, remélem nem dől dugába a "fedőneve:tisztuljbazdmeg” cikk megírása, de hiába a 4ik nap, csak félgőzzel működik már a testem s elmém.
Holnap csekkolok.
Hekksütő Marika néni
