Andorra a szívem csücske, amióta először olvastam róla, de főleg azóta amióta, először láthattam élőben is.

Már maga a látvány is megragadó. Az országot3000 métermagas hegykoszorú öleli körbe, amely csak dél felé nyitott. A szakadékos völgyek lejtőin romantikus hangulatot árasztanak a jellegzetes széles tetejű andorrai parasztházak Már az első pillantás elárulja, hogy az emberek valamikor nagyon szegények voltak ezen a nehezen megközelíthető vidéken, ahol az év nagy részében a hótakaró borítja a tájat, s ahol egy pár birka, ló vagy marha már gazdagságot jelentett. A juhok ott legelésznek, ahol nálunk a bárányfelhők úsznak. Bár maga a mini állam alig változott több mint 700 éves történelme során, az andorraiak ma már életszínvonaluk csúcsairól tekinthetnek le Európa többi részére.

A fővárosban, Andorrala Vellábans az országban lévő mindössze 50 apró (némelyik alig pár épületből álló) településen élők nagy része nem is andorrai. A legtöbben spanyolok, franciák és portugálok, de élnek itt angolok, németek, afrikaiak, ázsiaiak is, és természetesen andorraiak is.

Az idegeneket voltaképpen megtűrik ebben a csaknem adómentes földi és (a téli sportok) paradicsomában, ahol nincs vám, a szociális szolgáltatások kiválóak, az iskolarendszer példamutató, a betegellátás ingyenes, a nyugdíj magas, és ahol nincs munkanélküliség s lényegében bűnözés sem.

Az egész országocska úthálózata nem hosszabb 300 kilométernél. Az idelátogató turisták száma a 65 ezres lakossághoz képest hihetetlenül magas, de többségük egynapos kiránduló, azaz bevásárlóturista, aki Costa Brava-i nyaralásából szentel pár órát erre a különös világra.

Egy nagy Spanyolországi körutazásra indultunk egy kis 205-ös peugeot autóval, ami sokszor volt az út során az éjszakai szálláshelyünk is. Ahhoz képest, hogy egy tűt nem lehetett már az utas-, és raktérben elhelyezni, egész jól bírtuk a napi kiképzést. Üléseket lehajtani, a dimbes-dombos hézagokat csomagokkal feltölteni, majd felfújni a gumimatracot (ami természetesen már az éjszaka közepén leeresztett), és reggel kezdődhetett a műsor előről, csak fordított sorrendben. Élmény volt.

Fő úti célunk Spanyolország volt, de Andorrát nem lehetett kihagyni. Hogy ne legyen annyira egyhangú az éjszakák élménye, azért néha normál ember módjára ágyban is aludtunk. Mielőtt Andorrának nekivágtunk volna egy igazi, hamisítatlan francia kisvárosban töltöttük az éjszakát. Szállásunk egy vendégház emeleti szobájában volt, ahonnan reggel, a zsalugáteres ablakokból ráláttunk a főtér már nyüzsgő hangulatára, a halpiacra, a szatyrokkal siető háziasszonyokra és a szomszédos presszóban üldögélő férfiakra. A presszóból kiszűrődő harmonikaszó rögtön Maigret felügyelőt juttatta eszünkbe, amint elgondolkodva az eseményeken, megszívja füstölgő pipáját. Igazi francia idill.

Korán szerettünk volna a határra érni, ezért lesiettünk reggelizni. Én a franciát még kerékbe törve sem beszélem, de igyekeztem szót érteni a pincérrel, aki viszont a saját nyelvén kívül más nyelvet nem ismert. Éppen a reggeli folyadékokat tisztáztuk, magamnak kávét, a gyereknek teát kértem, majd a páromra mutatva mondtam, hogy ő semmit nem iszik. A semmi szót a pincér annyira komolyan vette, hogy egy laza mozdulattal már le is szedte a párom elé készített evőeszközöket. Mosolygó arccal kihozta a reggelit két főre. A párom csak lesett ki a fejéből, de a pincérrel már nem tudott szót váltani, olyan hirtelen eltűnt. Helyette nekem intézte szavait a nyomdafesték határait súrolva, mert egy laza kijelentéssel megfosztottam a reggeli élményétől. Kicsit hosszabban nélkülöztük a társaságát, mert a gyerekkel reggeli után még a halpiacon is szétnéztünk, így kb. egy óra múlva találtunk rá az autóban egy üveg whisky társaságában. Atyaisten, te ittál? Hogy megyünk így tovább Andorrába? – rivalltam rá. Hogy megyünk? Hogy megyünk? Először is éhesen – válaszolt mérgesen, majd hozzátette, nem ivott olyan sokat, hogy egy kis úszással ne venné ki belőle a víz. Józanodás gyanánt lecsorogtunk az autóval a közeli parthoz, ahol a bőröndökből előhalászott fürdőruhát az autóban kellett átvennünk. Egy presszó mellett álltunk meg, ahol az utcai teraszon jó sok vendég szürcsölte a kávéját. Már javában a délelőttöt tapostuk, a nap jó erősen sütött, és ez kellő hatással volt a párom fejére. Mi már készen álltunk a vízbe ugrásra, amikor ő kikászálódott az autóból. Alsógatyában. Lassú léptekkel, viszonozva a teraszon üldögélők mosolyát, megindult a víz felé. Hé, ember! Állj már meg! Nem a fürdőruha van rajtad, hanem a gatyád! – rohantam elé, hogy visszaterelgessem az autóba. Nem mindegy? – kérdezett vissza, de azért a biztonság kedvéért, csak megnézte, hogy valóban igazat mondok-e. Tényleg elfelejtettem átcserélni – mondta, és gyorsan visszakúszott az autóba, hogy korrigálja a helyzetet. Nem lett volna semmi baj, ha nem egy hagyományos, de eléggé bő alsó lett volna rajta. Így viszont nem csoda, hogy körberöhögték, amit ő üdvözlő mosolyként fogott fel.

Jó hosszan pancsolt a vízben, majd aludt is egy keveset a parton, sőt, hogy egyéb baja se essék még reggelit is kerítettem neki, így jócskán délután volt már, amikor neki mertünk vágni a határnak Andorra felé. Alig pár kilométert tettünk meg, amikor megállt egy magányosan álló kis üzletnél, hogy cukorkát vegyek neki. Megvettem, majd visszaülve az autóba arra kértem, hogy tolasson vissza. Hova?- kérdezte. Nem lényeg, csak tolass vissza egy kicsit. Minek?- kérdezte. Azért, mert ez már Andorra, és én át akarom élni a határátlépés pillanatát – válaszoltam. Neked néha elmentek otthonról – morogta a foga között, de azért visszatolatott jó pár métert.

Annyira semmi jelzés nem volt a két ország között, hogy észrevétlenül átcsusszantunk a határon. De ennek így semmi értelme! Ahhoz voltam szokva, hogy feltorlódott kocsisorba álljunk, hogy anyázzuk a másikat, ha elénk vág, hogy araszolva közelítsük meg a határvonalat, és a stemplivel hitelesítve hagyjuk magunk mögött. Mivel ennek itt nyomát se láttuk, hát adjuk meg a módját. Csak ez a parányi üzlet jelezte, hogy Andorra földjére értünk.

Pár kilométer múlva hatalmas szerpentineken haladtunk, először föl, azután meg le. A kis peugeot dohogva szívta volna a levegőt, de a 3000 méteres magasságban nem jött össze neki. Először azt hittük szegény beadta a kulcsot, de miután láttuk, hogy az előttünk haladó merci is hasonlóan küszködik, rájöttünk, hogy oxigénhiányos területre értünk. Mi annyira el voltunk foglalva a hatalmas hegyek, völgyek látványával, hogy észre sem vettük a saját fülünk pattogását. Muszáj volt megállni egy kicsit pihenni, hogy megelőzzünk egy esetleges nagyobb problémát. Egy parkolóban álltunk meg, ahol rajtunk kívül már többen is tartózkodtak. Az embereket és kocsikat egy csapat felszerszámozatlan, rövid lábú, nagy sörényű ló vette körül. Némelyik a parkoló végén, egészen a hegyoldal szélén, az őrjítő szakadék peremén legelt, a többiek a kocsikat és utasaikat járták, állták körül. Nem kellett sokáig várni, bennünket is megtaláltak. Barátságosan, kedvesen bökdöstek a fejükkel mindaddig, míg valami ropogtatni valót kaptak. Ha nem adtuk elég gyorsan, a patájával már rá is taposott a lábunkra. Körbe-körbe keringtünk az autó körül, ami néha elég veszélyes is volt, mert nem érdekelte, hogy a szakadék szélén állunk, akkor is meglódított a fejével a kaját kérve. Hatalmas sörényük csak úgy lobogott a szélben, mint egy 70-es évekbeli hippinek. Élvezet volt végigsimítani gyapjas bundájukon – már ha hagyták, de sajna elfogyott a muníció, már így is bőven azt kapták, amit magunknak szántunk még a hosszú útra.

Megpróbáltunk gyorsan az autóba ugrani és elslisszanni, de utunkat állták, és csak nagyon soká, kimért pata léptekkel voltak hajlandóak elmenni előlünk.

Soha nem találkoztam ezt megelőzően ilyen kézzel fogható közelségben vadlovakkal, de nagy élmény volt a velük való találkozás.

Pár évvel később ismét Spanyolországba utaztunk, természetesen Andorrát is útba ejtve, és ugyanúgy megálltunk a parkolóban, hogy újra találkozhassunk régen látott ismerőseinkkel. A mi számunkra – csúnya szó, de már majdnem megszokott volt a látvány, viszont a gyerekeknek ugyanolyan óriási élmény, mint számunkra volt az első találkozáskor.

Szendrey Júlia