Minden bizonnyal én vagyok egy őskövület, de legalábbis valami ultrakonzervatív humanoid, hogy nem veszi be a gyomrom azt, ami manapság oly „divatossá” vált. Egy bulvárcikk kapcsán jutott eszembe a dolog, hogy aszongya: Jánosi Dávid, aki a Jóban Rosszban című szappanyoperában doktor bácsit alakít, visszatért a családjához. Persze nem ez a meghökkentő, hanem az előzmények. Pontosabban az sem, csupán hogy mennyire tipikus ez manapság.

Tudniillik Jánosi úr bő két évvel ezelőtt lelécelt élete párja és két gyermeke mellől, mert, hogy, hogy nem, nagyon beleszerelmesedett kolléganőjébe, Legerszki Krisztinába. (A hölgy az ominózus sorozatban a kórházigazgató leánykáját, Pongrácz Barbarát játssza.) Ez persze nem egyedi eset, gondoljunk csak mondjuk a jóllakott óvodás kinézetű Pachmann Petikére, aki ráadásul nem is egy fiatal pipire cserélte le csinos feleségét. Kedvenc színészem, Johnny Depp is ezért okozott mélységes csalódást, mert 14 év után dobbantott, otthagyva élettársát, Vanessát, és két gyermekét a 26 éves, biszexuális Amber Heard-ért. (Jack Sparrow alakítója pedig már majd’ 50 éves; tuti igaz szerelem van köztük. Na, persze.) Persze a hírességek közül sem ők az elsők vagy utolsók, akikkel ez megesik. Nem is beszélve a hétköznapi földi halandókról. De kérdem én: mi van az emberekkel? Mi van a férfiakkal, férjekkel, családapákkal, akik, miután vállalták a családalapítás és gyermeknevelés hol édes, hol bús terheit, egyszer csak fogják magukat, és lelépnek? Hol marad a család szentsége, a másik megbecsülése, a család iránti elköteleződés és kitartás? Naiv vagyok? Lehet. Mindenesetre tisztában vagyok vele, hogy vannak kapcsolatok, amik amúgy is halálra vannak ítélve, mert a felek nem illenek egymáshoz. Na, de ilyen nagy számban? Ezt már nem veszem be.

Szerintem inkább arról van szó, hogy olyan világban élünk ma, ami azt sulykolja mindenkibe, hogy igenis mindenből a legjobb jár neked, ne érd be kevesebbel, ha valami elromlik, vegyél másikat. Ez sajnos a párkapcsolatokra is rányomja a bélyegét. (Sőt, mindenféle emberi kapcsolatra.) Manapság ha egy kapcsolat nem működik, vagy elénk toppan a kísértés, akkor annak feltétlenül engedni kell, ki kell használni, hiszen ez jár nekünk. (Gondolja a férfi; no és sok nő is.) A fájdalommal, amit okoznak, azzal persze senki sem törődik. A gyerekekkel senki sem törődik. Mennek az álszent dumák arról, hogy „mindent megteszünk azért, hogy a gyerek(ek) ne sérüljenek”; miközben önmagukat csapják be ezzel. A gyereket meg hülyének nézik. Undorító világban élünk, kérem szépen. Ráadásul az esetek jó részében szinte előre kitalálható a forgatókönyv: ha vége az új kapcsolatnak, a férj sovány malac vágtában iszkol vissza a családhoz, ahol azért mégsem olyan rossz ám. Mert ott (is) mosnak és főznek rá, ott vannak a gyerekek, és különben is, szex is van. Jánosi úrral – aki nem mellesleg sok képen úgy néz ki, mint aki citromba harapott – is pont ez történt. Szétmentek a kolleginával, és tipli vissza a családhoz. (Nem is értem, hogy bízhat ezek után a volt élettárs a férfiban? Mindegy, ő dolga; de aztán ne sírjon, ha megint lelép.) Állítólag az új „asszony” nem jött ki a gyermekekkel. Nos, ezt elhiszem. A gyerekek nemigen bocsátják meg, ha apa elhagyja anyát egy nőcskéért. Az meg, hogy még bő két év után sem jutottak dűlőre, mindent elmond. No comment. Jánosi úr most tökre hepi, Krisztike meg belefogyott a bánatba. Egyszer azért úgy megkérdeznék egy családos emberrel kezdő nőt arról, hogy mégis mire számít? Gondolnak egyáltalán arra, hogy ha ezt egyszer megcsinálta a pasas, jó eséllyel máskor is megteszi? Egyáltalán hogy tud az ilyen ember tükörbe nézni, magát nőnek nevezni?

Mielőtt még bárki arra gondol, hogy a keserűség íratja velem ezeket a sorokat, netán férfigyűlölő lennék, hát téved. (Mert ez fordítva is igaz.) Sem engem nem hagytak ott gyerekkel, sem édesanyámat, sem más rokonomat, bár az igaz, az ismeretségi körömben van rá példa. Egyszerűen azt gondolom, hogy aggasztó és elszomorító az, hogy az emberek mennyire semmibe veszik az igazán fontos dolgokat, és csak a pillanatnyi élvhajhászás a fontos, semmi más. Jó lenne, ha végre történne valami, ami felrázza az embereket, ami révén rádöbbennek, mi az igazi érték a világon. Egyik részről az, hogy családos ember nem kacsingat félre, nem lép le a családja mellől, másik részről pedig sosem kezdünk házas emberrel!!!! Soha!!!!! Ma már furcsán néznek arra a gyerekre, akinek együtt vannak a szülei. (Az én időmben meg az volt a furcsa, ha elváltak. Pedig nem volt az olyan régen.) Nem értem én ezt, és őszintén remélem, sosem kerülök hasonló helyzetbe. Mert igaz, hogy nem minden fekete-fehér, de túl sokszor történik meg ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy „jajj, de hát már nem is működött a kapcsolat, minek erőltetni? Meggyőződésem ugyanis, hogy az esetek jó részében nem emiatt lépnek le a pasik, hanem mert a farkuk azt „mondatja” velük, hogy ők szerelmesek. Csakhogy egy igazán komoly, mély kapcsolathoz kevés a szerelem.) Talán még van remény arra, hogy egyszer normalizálódnak az emberi kapcsolatok, családi viszonyok. Ha nem így lesz, félek, hogy a mostani gyerekek milyen példát fognak mutatni a saját utódaiknak.

Penny Wise