Lehet, hogy sok embernek semmi újat nem mondok azzal a szóval, hogy búvárkodás, számomra viszont óriási élmény volt az első, s mint olyan, meghatározó lett a továbbiakban.
Valaha az előző életem, életeim során valami vízi állat lehettem, mert imádom a vizet, az úszkálást, a vízi élővilágot és mindent, ami a vízhez kapcsolható. Talán ezért szervezem, rendezem a nyaralásaimat állandóan úgy, hogy valami vizes közeg is kerüljön be abba a pár szűkre szabott napba, vagy teljes egészében víz közelben legyek.
Amikor a kenyai nyaralást leszerveztem, tudtam, hogy tengerparton lesz a szállásunk, de emellett izgatott minden dolog, ami ehhez a különös országhoz tartozik. Elsősorban a szafari programok, amit szinte sehol máshol, csak Afrikában érhetek el. A szavannán, a vadrezervátumokban nincs sok fürdési lehetőség, de ennyi távollétet a tengertől még én is elviselek.
Az első búvármerülés gyakorlati oktatásával tapasztalatom szerint nem sok helyen szeretnek foglalkozni. Vagy, ha mégis megteszik, aranyban mérik az órák számát. Sokszor fájó szívvel néztem azokat a fiatalokat, idősebbeket, akik nagy nehéz felszerelésekkel indultak útnak, hogy felfedezzék, megcsodálják a mélyvizek élővilágát. A felszín alatt húzódó réteg, vagy jó látási viszonyok között sokkal mélyebb vizek már nekem is ismerősök voltak, hiszen bárhol megfordultam, még a legsekélyebb folyókban is a számban volt a snorkel csutorája, és lebegve a víz színén bámultam a halak táncát. Ezen a gyönyörű látványon kívül a snorkelezésnek még további két eredménye volt. Úszóhártyák nőttek az ujjaim között, annyit voltam a vízben, és folytonosan leégett a fenekem.
Na, de most itt Kenyában egy szép vakító napsütéses délelőttön elfogadható áron lehetőségem nyílt, hogy kipróbáljam a könnyűbúvár felszerelést is. A páromnak klausztrofóbiája van a víz alatt, így ő inkább egy szépítkező kúrára jelentkezett. Nem volt egy adonis, a fizimiskájával már nem nagyon tudtak volna mit kezdeni, nem plasztikai beavatkozásról volt szó. Összesen 2-3 centis (akkor göndör) hajába hosszú, mintegy 30-40 centis fonatokat rakatott fel.
Amikor elmondta, hogy mire készül, hát égnek állt a hajam, pedig az enyém helyből hosszabb volt, mint az övé. Apa, kell ez neked? Hülyegyereket akarsz csinálni magadból? – kérdeztem kicsit ledöbbenve, de nem érdekelte a hozzáállásom. A megbeszélt időre elindult a szépségszalonba, hogy jó pár óra múltán hosszú fonott lófarokkal térjen vissza. Ő abba az irányba ment, mi pedig a gyerekkel a búvárközpontot kerestük fel. A szálloda komplexum legmélyebb medencéjében kezdtük a tanulást. Az átlagban4 métermély medence elegendő volt ahhoz, hogy az alapokat, mellette a jelbeszédet megismerjük. A mintegy 2-3 órás foglalkozás után átgázolva a tengerpart gusztustalan hínársorompóján beszálltunk a csónakba, hogy valahol messzebb a nyílt vízen kipróbáljuk valóban jól tanultuk-e meg a leckét.
A teljes beöltözést követte a merülés, a csónakból hanyatt hátra, ami nekem nagyon nem imponált. Mi lesz, ha az a sok rám aggatott súly, na meg persze a csekély 25 kg-ós palack, kapásból lehúz a mélyre? Frászt kapok rögtön, és én leszek az első vízi hulla a tanítványok között. Ez egy irtózatos feladatnak tűnt a számomra. Hanyatt beleesni az ismeretlenbe, hát nem semmi! Az oktató egyre csak bíztatott, hogy induljak már, mert fogy az idő. Amikor végre nagy nehezen nekiduráltam magam, megfogtam a képemen a maszkot, és hátravetődtem, már érzetem, hogy nem lesz jó, nagy svungot vettem. A következő pillanatban koppant akkorát a fejem a hajó aljába, hogy tényleg majdnem hulla lett belőlem. Ahelyett, hogy csak hátradőltem volna, egy teljes piruettel már vissza is fordultam. Csak hát útba volt a csónak. A találkozás elkerülhetetlen volt. De, hogy ekkora erővel fogok csattanni, arra én sem számítottam. Viszont amint a vízbe értem, elfelejtettem, hogy dudor nőtt a fejemen. Majd foglalkozom vele akkor, ha kijöttem a vízből.
A koppanásról jut eszembe, hogy egyszer megint csak vízi sportot keresve elindultunk a Kőrösre kajakozni. Minden előtanulmány nélkül ültünk be a kajakokba, és természetesen azonnal besodródtunk az áramlatba. Én fennmaradtam, a párom viszont felborult. Sokáig csak néztem a vizet, hogy felbukkan-e még az életben, és amikor megláttam, hogy épp kikandikált a fejebúbja, csak segíteni akartam neki a lapáttal. A segítség kissé másképp sült el, az evező súlyának tiszta erejével fejbe vágtam. Így újra elsüllyedt, de most már többen is a segítségére siettek, és kimentették a partra. A kimenekítés tulajdonképpen nem is a víz miatt történt. Előlem, a kezem ügyéből vitték el gyorsan, nehogy maradandó kárt okozzak neki, ha még netán újra segítő szándékom lenne.
Ez a történet, kapásból felidéződött bennem, amikor kint az Indiai óceán mély vízében találkoztam a csónak aljával. Még az a kérdés is pillanatok alatt megfordult a fejemben, hogy vajon van-e evezőlapát egy motorcsónakban?
Akár volt, akár nem, én már a vízben voltam, és senki nem vert fejbe. Amint körülnéztem, láttam, hogy az oktató is és a gyerekem is mellettem lebeg. És semmi bajuk! Nekem viszont sajgott a koponyám rendesen.
Életemben először láttam testközelben rájákat, ahogy a lábam alatt nem sokkal beásták magukat a homokba. Először éltem át azt az eufórikus élményt, hogy a tengerfenék közelében körülöttem halak rajzanak, hogy a távolban épp egy teknős lapátolt a mélyebb víz felé. Először tapasztaltam meg mily csodálatos, ahogy a víz megszűri a nap fényét, milyen gyönyörű, ahogy a sugárnyalábok megvilágítják a vízben lebegő moszatokat. Milyen hatalmas, végtelennek tűnő a körülöttem lévő víz, és milyen megfoghatatlanul szép kék a színe ebben a megvilágításban.
Én nem éreztem a tenger mozgását, de a lassú kimért hullámzást jól mutatták a fenékbe kapaszkodó növények. Leveleik között ezernyi apró színes halacska játszott bújócskát.
Állítólag közel egy órát voltunk a vízben, ami nekem csak pillanatoknak tűnt, annyira lekötötte a figyelmemet a víz alatti világ. Borzasztóan sajnáltam, amikor az oktató a végét jelezve felfelé mutatott. Én maradtam volna még addig, míg az utolsó szufla ki nem fogy a palackból, de nem lehetett. Ennyi volt, erre futotta.
Partot érve levetettük a gumiruhákat és megkaptuk a bizonyítványt, ami nem jogosít fel arra, hogy könnyűbúvárnak érezzem magam, de nekem egy örök emléke marad ennek a fantasztikus első próbálkozásnak.
Amikor ezernyi élménnyel, izgatottan visszaértünk a hotelbe, megláttam a párom a szintén ezernyi hajfonatával. Úristen! Te tényleg úgy nézel ki, mint egy hülyegyerek! – csak ennyi bukott ki belőlem.
Később megszoktam hosszú copfjaival, már akkor lett furcsa ismét, amikor jó pár hét után megvált tőle. A közbenső időben én viszont sűrűbben emlegettem, hogy milyen nagy élmény volt a búvárkodás, mint azt, hogy milyen jól nézett ki az új hajkoronájával. Azt hiszem egy kicsit neheztelt érte.
Szendrey Júlia
