A Candomle afro-brazil vallási forma egyfajta szertartása, a jó istenek (orixa) látogatásához, fogadásához, és a rossz szellemek elűzéséhez. Az Orixa-t, legtöbbször az Istenanyát, a dobok ritmusa hozza el, míg a rossz szellemeket az egyszerű húros zenei eszköz a Berimbau tartja távol. A szertartás nem azonos a vodouval, de számos elemük hasonló. Mindkettő lényege a transzállapot. A vallást az 1500-as években Afrikából Brazíliába betelepített rabszolgák hozták magukkal, majd több vallási formával keveredve él a mai napig a brazil fekete lakosság körében. A Capoera is a Candomble-ből kialakult formátum, de mára már teljesen független a vallástól.

Történt egyszer, hogy barátainkkal elutazhattunk Brazíliába. Fergeteges utazásban, és élményekben volt részünk az utunk során, aminek csak egy töredéke volt az irodában lefoglalt lehetőség. A főhadiszállásunk Fortaleza volt, egy a keleti part egyik felkapott üdülőhelye, de mi nem elégedtünk meg a tengerpart nyújtotta örömökkel, és egy kis körutazást is tettünk ebben a hatalmas Dél-Amerikai országban. Óriási élményekkel gazdagodva látogattuk meg Bahia fővárosát, Salvadort, majd a valóban mesébe illő  Rio de Janeiro-t, valamint a fantasztikus és felejthetetlen Iguasu vízesést. Egy könyv is kevés lenne elmesélni mindazt, amit láttunk, aminek részesei voltunk az út során.

Természetesen az utazás előtt alaposan felkészültem, bújtam a könyveket, a blogokat, hogy minél több információt szerezzek a szinte kötelező látnivalókról, program lehetőségekről. Pár napos tengerparti ejtőzés után kiruccanásunk első állomása Salvador volt. Az ősi szertartások és a bűnözés városába az esti órákban érkeztünk meg. Míg a taxi robogott velünk a reptérről szállodánkig, volt időnk szemügyre venni a várost. Mondanom sem kell, hogy az ősi városból semmit sem láttunk. Csupa modern épület, hatalmas sugárutak, de az a látvány, amiért odarepültünk, még rejtve maradt előttünk. Utazásunk elsődleges célja a város megismerése volt, míg másodszor, de egyáltalán nem utolsó sorban egy Candomble szertatáson való részvételben reménykedtünk. A szállodába megérkezve rögtön rá is kérdeztem a recepcióstól, hogy útba tudna-e igazítani ebben a kérdésben. Olyannyira felkészült volt, hogy rögtön vette a telefont és közölte, hogy fél óra múlva itt lesz értünk egy minibusz, ami elvisz bennünket egy ilyen ősi szertartásra. Két kikötése volt; legyünk pontosak, és mindenképpen fehér ruhába öltözve induljunk el. Erre már felkészítettem otthon a csoportot, mindenki hozta magával a hófehérke ruháját.

Igaz, hogy rettenetesen éhesek voltunk, de ki törődik most az evéssel, amikor ilyen lehetőség előtt állunk? Ugyan megzavarta a tisztánlátásunkat az étteremből kiszűrődő kanálcsörgés, na meg az isteni finom illat orgia, de jó lesz nekünk most a hazulról hozott keksz is, és majd ha visszaértünk bepótolunk mindent. Villámgyorsan felszaladtunk a szobáinkba, ledobáltuk a csomagjainkat és magunkról a koszos göncöket. Alapos fürdésre már nem maradt időnk, úgy húztuk magunkra az előre gondosan elkészített fehér öltözékeket. Arra számítottunk, hogy nagyon nem fogunk elütni a bennszülöttek szagától, simán elkeveredhetünk közöttük. A favelláról, a fekete bennszülöttek szegény negyedéről már Fortalezában sikerült néhány pillantással képet kapnunk. Igen sűrűn lakott, egymásba érő, egymáshoz tapasztott „házak”, kunyhók sorozata, girbe-gurba szűk utcákkal, ami bizony félelmet is szült bennünk, különösen naplemente után.

Éhesen fáradtan, de tipp-topp fehérben siettünk le a recepcióra, hogy  várjuk az értünk küldött buszt. De az bizony nem jött. Már többször is rákérdeztem a recepcióstól, hogy akkor most mi a franc van, de mindig bíztatott, hogy rögtön itt lesz. Szinte kínszenvedés volt érezni az éttermi illatokat korgó gyomrunkkal, de nem mertük felvállalni most már a kockázatot, mert még lemaradunk a szeánszról a végén. Szancsó barátomnak annyira fájt a feje részben a fáradtságtól, részben a gyötrő éhségtől, hogy gyógyszert kért a nejétől, amit meg is kapott, csak később derült ki, hogy nem a megfelelőt.

Mintegy másfél órás késéssel végre megérkezett a busz és vele együtt kísérőnk is, aki biztosított bennünket, hogy a fejenkénti 40 real ellenében fantasztikus élményben lesz részünk. Ennyiért ezek után, ezt már el is vártuk. Pedig már az elején nem úgy nézett ki a dolog. Nem mi voltunk az egyedüli kíváncsiskodók, a buszon találkoztunk egy terhes magyar kismamával, a párjával, egy másik magyar házaspárral, valamint egy japán és egy norvég párral. Tökre tele volt a busz emberekkel és alapvető félelemmel. Egymást hergeltük jobbnál jobb krimi történetekkel, mert nem tudtuk mi vár ránk. Az egyik magyar srác éppen a szervkereskedelem esélyiről tartott kis előadást, amitől már a zabszemet se lehetett volna egyikőnk fenekébe se beverni. A szívünk ezres ütemmel vert, a szánk egyre jobban kiszáradt, a kezünk görcsben állt, ahogy táskáinkat szorongattuk. De azért bátrak voltunk. A vezetőnk nem volt helyzete csúcsán, mert körbe-körbe furikáztatott bennünket a városban. Amikor szóvá tettük, hogy vajon miért teszi ezt velünk, közölte, hogy még nem tudja, pontosan hol száll le majd az Istenanya. Elmondása szerint több helyen is állat áldozattal várták már kora hajnal óta az Istenanyát, de még egyik helyről sem kapott vissza olyan információt, hogy odamehessünk, mert már szeánsz van. Folytonosan telefonált, mígnem egyszer közölte, megtalálta a helyszínt ő is, na meg ezek szerint a szent is.

Bekevertünk a sűrűn lakott favellába. Már akkor összeszartuk magunkat, mert a szűk sikátorban bennszülöttek sora fogta közre a buszunkat, de ez még semmi nem volt ahhoz képest, mint amikor a vezetőnk figyelmeztetett bennünket, hogy csak csoportosan közlekedjünk, soha ne legyünk elszakadva egymástól, mert veszélyes. Ezeket mondta, még jobban belénk állítva a frászt, majd úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. A házból, amelyik előtt megálltunk, dobszó hangja hallatszott. Hát induljunk neki magunk, ha már vezetőnk nincs! Bementünk a házba, ahol már javában „tartott a szeánsz”. A falak mentén dobosok verték az ütemet jó hangosan, mellettük a berimbau-sok húzták, nyúzták a hangszereiket.

Egy termetes fekete asszonyság kicsit szakadozott, kicsit koszos, valaha fehérnek mondott csipkefüggönybe burkolva, gyűrűs újaival, mezítláb totyogott körbe-körbe egy a szoba közepén álló oszlopot a zene ütemére. Bennünket a dobosok sora elé ültettek. A lárma a hátunk mögött olyan hangos volt, hogy egy szó nem sok, annyit nem tudtunk beszélni egymással. Csak néztünk egymásra és előre, mint a hülye gyerekek, csak figyeltük a nagy kufferú néger asszonyságot, majd a mellé beálló többit, ahogy monoton ritmusban táncolják körbe az oszlopot. Hosszú ideig nem történt semmi. Nagyon hosszú ideig nem történt semmi. Majd, mint akit jól fenékbe rúgtak fölpattant először a terhes kismama, őt követően a párja, és kirohantak a szobából. Összenéztünk. Nem tudtuk mi történt. Kisvártatva a másik magyar házaspár is villámgyorsan kereket oldott, majd a barátaim is mind, mind fölpattantak a helyükről és hanyatt-homlok kirohantak. Mikor már a párom is eltűnt mellőlem, éreztem, hogy itt valami nagydolog történt, én sem maradhattam tovább. Már csak a két külföldi pár volt a helységben. Őket szórakoztatta a függönyös asszonyság, aki még olyan messze állt a transzállapottól, mint az én Szancsó barátom, akit a felesége rángatott ki, és akiről kiderült, hogy fejfájás csillapító helyett nyugtatót vett be. Neki ezek után tök mindegy volt, hogy kint van, vagy bent, apatikus nyugalommal kezelt mindent és mindenkit. Mi már nem annyira. Amikor én is kirohantam, szinte sípolt a tüdőm a félelemtől. Atyaisten, mi történt? Kivették valakinek a veséjét? – kérdeztem elsősorban a kismamát, mert ő volt az első menekülő. Áh, dehogy, csak hányingerem lett a doboktól, muszáj volt kiszaladnom. És ti? – kérdeztem a barátaimat – ti miért rohantatok el? Mert a többiek is kirohantak, és azt hittük valami baj van!

Hát, jól behúztuk egymást a csőbe! Na de most már, van valakinek kedve még visszamenni? Mivel senki nem jelentkezett, szóltunk a sofőrnek, hogy menni szeretnénk. Mintha tudta volna előre, hogy mi fog történni, mert addigra odarendelt egy taxit is. Ez majd visszaviszi a külföldieket a szállodáikba. Velünk pedig hála az égnek végre elindult a busz visszafelé, a fény felé, kifelé a sötét, zegzugos favellából, ahol még napvilágnál se igen mernék gyalogosan közlekedni, pláne így este, egy ilyen „élmény” után!

Szendrey Júlia