1. rész: Brünhilda és én

Afrikába jöttem, nem az Északi sarkra! Nagyon régen ácsingóztam már egy igazi szafarira valahol Afrika mélyén, de olyan rohadt drága volt, hogy folytonosan prolongáltam. Egyszer viszont találtam egy „olcsóbb” lehetőséget, amit már nem lehetett kihagyni, hiszen ha tovább odázom, már csak a túlvilágról válthatnám meg a jegyet.

A szervező, egy svájci cég aránylag kedvező árban ajánlott Bécsből induló csomagtúrát Kenyába. Drága Kenyér! Afrika! Kenya! A Kilimandzsáró meg az ő hava, a szavannán, szabadon vadászó állatok, dzsip túra a bozótosban, rejtett lodge, ahonnan megleshetem az állatok életét, és ha túl közel merészkedek, hát legfeljebb majd értem szól a harang.

Na és a Baobab fa (vagyis a majomkenyér fa), amit látni szerettem volna mindenképpen. Meghúzódni az árnyékában, ha már szarrá égtem a napon. A kis hamis, hát nincs is árnyéka! Amikor én láttam, még levelei sem voltak! (Az év 9 száraz hónapjában nincs rajta levél.) Csupasz ágai kesze-kusza módón, kurtán-furcsán meredeztek az ég felé, de olyan különleges formában, hogy mégis elaléltam a látványától.

[caption id="attachment_1435" align="aligncenter" width="300"] Baobab fa[/caption]

A Baobab fa története:

A teremtés hajnalán az első fa, a Baobab fa volt. Őt követte a sudár és kecses pálmafa. Amikor a Baobab fa meglátta a pálmafát, rögtön sírni kezdett; hadd lehessen ő is magasabb.

Eztán feltűnt a tűzvörös juhar, lángoló virágaival, és a Baobab fa rögtön irígy lett a csodás virágokra, s azokért esedezett. Majd később, a Baobab fa megpillantotta a fönséges fügefát, és most már gyümölcsökért is fohászkodott.

Erre az istenek nagyon dühösek lettek, megfogták a Baobab fát kitépték a földből, és fejre állítva újra elültették, hogy végre elhallgasson. A mese szerint így alakult ki gyökérzetre hasonlító ágszerkezete.

De térjünk vissza az utazáshoz:

A szokásos túlzott előkészületek, az utolsó napokban fejvesztett kapkodás után elérkezett az indulás napja. Jó melegen felöltöztünk, mert itthon kurva hideg volt. Ugyan már a márciust tapostuk, de mintha még mindig január lenne, csak havazás nélkül. Mondtam a családnak, hogy rétegesen kell magunkra húzni a ruhákat, de akkor meg mozogni sem tudunk a sok gönctől, és valakinek azért csak meg kell szakadnia a bőröndök cipelésében!

Elhatároztuk, hogy nem viszünk sok holmit magunkkal, de így is jutott 1-1 nagy kuffer mindenki kezébe. Csak elhatározás kérdése volt az egész, a többi már ment, mint a karikacsapás. Már Bécs felé az úton éreztük, hogy kegyetlen sok ruha van rajtunk, de sose lehet tudni, hogy mi vár ránk. Hátha az El Nino most éppen Afrikát tarolja le valami jégkorszaki hideggel. A Bécsi reptéren rendesen meg kellet küzdenünk a talpon maradásért a rengeteg, állítólag „nélkülöző” németajkú kisnyugdíjassal szemben. Kivívtuk a helyünket és megkezdtük a csekély, alig 10 órás repülést. Iszonyatos viharok dúltak az éterben, bár erről sokan egyáltalán nem vettek tudomást, mert végigaludták az egész éjszakai utazást. Csak én voltam a környéken ébren, teljesen beszarva, hogy mikor vág belénk egy kósza villám. Farpofákat szorosabbra húztam, arcomat teljesen rányomtam a cseppnyi ablakra, hogy legalább egy gyönyörű világégés látványával múljak ki ebből az árnyékvilágból, ha kell. Fantasztikus látvány volt, ahogy a mindent bevilágító cikázó villámok pár pillanatra megvilágították az alattunk elterülő tájat. A sivatag nappal vöröslő homokja most szemet szúró hideg fehér színt kapott, míg a hatalmas hegyvonulatok csipkézett bordáján ott ragadt hó, mint a penge éle verte vissza a villámok fényét. Hosszasan bámészkodtam, míg el nem vonult a vihar és teljesen ki nem világosodott. Reggel 8 körül érkeztünk Mombasa repülőterére. Ahogy kiszálltunk a gépből és megcsapott bennünket a kora reggeli rekkenő hőség, elindult a tarkómról egy folyam és szép lassan végigcsordogált a hátamon, hogy utat vágjon magának a már elernyesztett farpofák között le egészen a cipőm sarkáig. A tranzitban volt ugyan klíma, de ez mit sem számított, amikor már szinte bőrig áztunk a saját izzadt levünkben. Túljutva a formaságokon, levetve már szinte minden ruhadarabunkat, elindultunk a hotel felé, ahol ismét megkezdődött a nagy tülekedés az osztrák, német és svájci utastársakkal. A recepciót egy Brünhilda méretű és idomú nő hangja és teste töltötte meg, ahogy szortírozta az érkezőket. Szó szerinti szortírozás volt. Német ajkúak jobbra, egyéb nyelvet beszélők balra. Mintha egyéb, rossz emlékű német táborokba érkeztünk volna.

A németeket Brünhilda elvezette egy kulturált, több emeletes modern épület felé, bennünket pedig egy koromfekete emberke terelgetett a nekünk kiszemelt nádfedeles kunyhósorokig. Először megütköztünk a látványon, mert a másik nagy házhoz képest ezek az épületsorok valóban kunyhóként hatottak. Na, ebből nekem elegem van! Ugyanazt a pénzt fizettük ki, mint a többiek, ne hogy már ezt a megkülönböztetést tegyék velünk! Visszamentem a recepcióra, hogy legyőzzem, vagy legalábbis meggyőzzem Brünhildát, de mint a Dávid és Góliát harca, kb olyanok voltunk egymással szemben. Fölém magasodó óriási testével, kaszáló karjával, és hatalmas hangjával úgy söpört le a színről, mintha ott se lettem volna. Próbálkoztam a közelébe férkőzni, de hatalmas mellei örökké eltakarták előlem a napot, és főleg a fejét. Nem tudtam farkasszemet nézni vele, hogy legalább láthassa, mennyire elszánt vagyok. A csúfos vereségtől lehorgasztott fejjel vonszoltam vissza magam a családhoz, hogy mély alázattal birtokba vegyük lepukkant szállásunkat. Egész álló nap morogtam, egész álló nap szövögettem a terveimet, hogy menjek neki ennek nagyszájú, hatalmas nőszemélynek. Végül győzött a környezet. Elmosta valamelyest a mérgem a csodálatos idő, a ragyogó belső medence, és a főteraszról csodás panorámával elénk táruló tenger látványa. Na, szard össze magad nagy német némber, nem hagyom, hogy elrontsd a kedvem már most az elején.

A ház, ahol a szobát kaptuk, egyébként nem is volt olyan rossz. Sőt! Kellemes kis nádfedeles kunyhósorban egymás mellett sorakoztak a szobák, hatalmas buja zöld bokrokkal és fákkal körülvett területen. A sűrű, harsogó zöld növényzet között kisebb-nagyobb virágok pompáztak a szivárvány szinte minden színében. Nálunk egyik sem honos, élvezettel legeltettem rajtuk a szemem. A növénysávon túl az egyik irányban egy újabb nádfedeles házsor következett, a másik oldalon pedig – amit a parányi teraszunkról is jól lehetett látni, egy vese alakú medence a bárral, sok, sok pálmafával, és egyéb nagy levelű égig érő növénnyel körülvéve. Ahogy végigjártam a szűk környezetet, már egész tetszetősnek, hangulatosnak láttam az épület és a természet alkotta együttest. Már magasról leszartam, hogy mennyire lelakott szobánk van, ahol szétesnek az ágyak, oly parányi, hogy a három ágytól alig lehet mozdulni benne, lötyög, és örökké eldugul, ezáltal kiönt a zuhany, koszlott és kopott a mosdó és a padló egyaránt, ráadásul a törölközőt, amit kaptunk, itthon legfeljebb csak felmosórongynak használnék.

4*-os hotelbe érkeztem, nem is tudom, mi bajom volt vele?

Valamikor, amikor mi még azt sem tudtuk Kenyáról, hogy létezik-e egyáltalán, ezek a szállodák hosszú éveken, évtizedeken át fogadták a tehetősebb, zömmel német és svájci utasok ezreit. Amikor megnyílt a lehetőség a Kelet-Európaiak számára is, már nem volt fontos, hogy felújítással, modernizálással foglalkozzanak. Jó lesz ez így is a magyarnak, a cseheknek, lengyeleknek, na meg az egyre szaporodó keleti szláv ajkúaknak!

És tényleg jó volt, ha belegondolok, mert éppen csak aludni jártunk a szobánkba, akkor is sokszor már olyan stílusban, hogy félig voltunk csak éberek. Csak éppen annyira, hogy megkeressük a saját fekhelyünket, és nekem pl. néha már aludt a fejem, amikor a fenekem még az ágyat se érte.

Kimondhatatlan volt az örömöm, amikor megtudtam, hogy drága német útitársaink, bár modern épületbe költöztek, de ugyanolyan lelakott bútorok közé, mint amit mi kaptunk. Sőt az ő épületükhöz tartozó medence egy ülőkád volt a mienkhez képest, ahol ráadásul se bokor, se fa belátható távolságon belül. Viszont volt teniszpályájuk. Óh, hogy ne szarjam rögtön össze magam! Így a végén még talán örültem is Brünhilda „kedvességének”, mert reggelente nem egy sivár teniszpálya látványára ébredtem, hanem madárcsicsergéstől zengő őserdei környezetre, ahol a majmok is minden napos vendégek voltak.

Ennek ellenére a két hét alatt, azért még sok borsot tört az orrom alá, de remélem én is visszaadtam neki valamit belőle, mert nem nála kötöttem le a fakultatív programokat, hanem egy helyi brókernél. Ráadásul pont a szeme láttára. A dühtől majdnem szétrobbantak óriási mellei. Istenem, de jó hogy fékezte magát, a szökőár New Yorkig csapott volna.

Már az első nap problémáink adódtak, mert nem csak törölközőt nem hoztunk magunkkal, de még a fogkeféket sem találtam. Muszáj volt elindulni azon nyomban beszerző körútra, mert abba a törölközőbe én ugyan bele nem törlöm még a lábamat sem. A szálloda együttesen belül volt ugyan egy kis ajándék bolt, de törölközőt természetesen nem árultak. Átballagtunk a hotel hatalmas kertjén, ki a sorompón túlra a főútra, ahol sikerült rögtön lestoppolnom egy helyi járatú autóbuszt. Annyira tömött volt a busz belseje, hogy hárman is ültek egyetlen ülésen, de nekünk azért szorítottak egy kis helyet, így szerencsére ülve tettük meg a közel negyedórás utat, míg egy nagy, európai szintű bevásárló központhoz nem értünk. Igaz, összepréselődtünk a mosolygós, kedves helyiekkel, jó fokhagymaszaggal volt telített a levegő, de elájulni sem tudtam volna, mert szorosan tartottak. Egy kicsit feszélyezve érezték magukat, európai rajtunk kívül nem volt a buszon, és talán belőlük is felszakadt a sóhaj, amikor végül leszálltunk. Talán ők sem találták túl jónak a mi szagunkat. Az áruházban volt minden, mi szem-szájnak ingere. Először beszereztük a törölközőket, amik gyönyörűek, csak éppen nedvszívó hatásuk nincs, így később inkább a napon szárítkoztunk. Már túl voltunk a fogkeféken is, de nem lehet csak úgy itt hagyni ezt a hatalmas áruházat, hogy nem nézünk szét! Ez még csak az első nap, mi pedig már a vásárlással foglalkozunk. Abban száz százalékig biztosak voltunk, hogy hazafelé jóval több holmink lesz, így jó előre bebiztosítva magunkat vettünk egy hajókoffer nagyságú bőröndöt is, amibe én, ülőhelyzetben nagyon is kényelmesen elfértem. Nekünk nem volt gondunk belőle, mert húztuk-vontuk, ahol csak lehetett, de hazaérve a taxis valószínű heresérvet kapott, ahogy beemelte a kocsiba.

Hogy milyen események tarkították a további 13 napunkat?

A folytatásból kiderül...

Szendrey Júlia