Pontosan ilyen hatással volt rám az, amikor pár héttel ezelőtt egy igazi gyöngyszemre – mit gyöngyszemre, grandiózus műalkotásra – bukkantam. Bár a megfogalmazása nem igazán pontos, hiszen a barátom hívta fel rá a figyelmemet, aki egy nap azt mondta nekem: „Van egy tök jó film, a címe Életrevalók, ezt neked is látnod kell”. Életrevalók? Ez valami erőltetett tucatvígjáték lehet, ezerszer lerágott, gagyi poénokkal – gondoltam naivan. Ám úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt, így egy este megnéztük.
Az első döbbenet elég hamar elért. Kiderült ugyanis, hogy a film francia. (Ezt az elején nem említette.) Nem „ámerikai”, hanem francia. Hoppácska! Ez érdekes! Nos, nekem aztán semmi gondom sincs a francia filmekkel – például a Házibuli gyerekkorom óta nagy kedvencem – ám, ha figyelembe veszem azon egyszerű tényt, hogy az én párom alapból nem rajong a gallokért, sőt, kedvenc filmjei sem franciahonból származnak, akkor érthető, milyen megrökönyödést keltett bennem az, hogy szerinte ez a film márpedig egyszerűen zseniális és kész. Hát jó, én elhiszem, ha ő mondja.
A film rövid története a következő: egy arisztokrata milliomos csávó, Philippe egy szerencsétlen baleset következtében nyaktól lefelé lebénul. Ez senkinek sem túl kényelmes állapot, érthetően neki sem, mivel folyamatos ellátásra szorul. A film elején ápolót keres. Meg is találja, méghozzá a börtönviselt, feka gettógyerek, Driss személyében. Pedig ő csak aláírást szeretett volna a papírjára, hogy jelentkezett az állásra, de nem vették fel. (Ha hármat összegyűjt, „segílyt” kap érte.) Philippe azonban meglát benne valamit, és alkalmazza. Ezt a pechet! A két teljesen különböző világ gyermeke hamar egymásra talál, és nem csupán ápoló-ápolt viszony alakul ki közöttük, hanem igazi, mély, megbonthatatlan barátság is. A többit nem árulom el, nézze meg MINDENKI! Ez az a film ugyanis, amit mindenkinek látnia kell! Nem is egyszer, többször!
Na, mármost. A 2011-ben készült Életrevalókat több ízben is elcseszhették volna az alkotók, de – nagyon helyesen – nem tették. A film műfaja drámai vígjáték. Olyan témát dolgoz fel, ahol könnyen el lehetett volna menni a csöpögősség vagy a túlzó drámaiság irányába, ám a készítők ügyesen egyensúlyoztak a kettő határán, így aztán igazán tökéletes kis filmecske kerekedett ki a történetből. (Ami ráadásul igaz történeten alapul!) Egyszerre kacagtató és vidám, szomorkás és elgondolkodtató. A színészek számomra teljesen ismeretlenek voltak, noha a Philippe-et alakító Francois Cluzet akár Dustin Hoffman egypetéjű ikertestvére is lehetne.
Mélyen megérintett a film, mert tartalmas és még mondanivalója is van. Pontosan ezért szeretném kifejezni felháborodásomat amiatt, hogy méltatlanul kevéssé lett megbecsülve. Az Életrevalók ugyanis mind a történetét, mind pedig a kivitelezését, sőt, még a színészi játékát tekintve is Oscart érdemelne! De még mennyire hogy! Igazi szellemi felüdülést jelent a sok elcsépelt, semmit sem érő film között olyan igazgyöngyre bukkanni, mint ez. Nos, úgy tűnik, az ilyen filmeknek manapság nem terem sok babér. Bár az igaz, hogy besöpört jó pár díjat, ám igazán rangos elismerést nem kapott. Jól is van ez így! Miért ismerjük el az igazi tehetséget, a művészi munkát? Még a végén el kellene kezdeni gondolkozni, (át)érezni, megérteni; az pedig igencsak embert próbáló feladat, és nem való minden földi halandónak.
http://youtu.be/CgOeT-08Itg
