Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Sztárcsináló gépezet

2012. szeptember 04. - Tágrazártszemmel

Nos, tehát. Most, hogy elérkezett a szeptember, nem csupán az iskolába igyekvő nebulók gyomrát szorítja el az a furcsa, semmihez sem hasonlító, „nem akarom”- érzés, hanem azokét a jobb érzésű, az igénytelenség legparányibb jelére vadul tiltakozó felnőttekét is, akik belekukkantanak a kereskedelmi csatornák őszi műsorstruktúrájába. Nem tagadom, én is közéjük tartozom, ám ehhez – minden nagyképűség nélkül állíthatom – nincsen köze semmiféle übermensch-szindrómának, maximum egy adag idealizmusnak, hogy igen, egyszer talán még másképp fognak működni a dolgok. Ha ez így is lesz, az nem mostanában fog megtörténni. Sőt, mi több: talán még unokáink sem fogják látni. Ki tudja. De nézzük, miért is született meg ez a poszt.

Sok-sok éve már, amint beköszönt az ősz, a két legnézettebb kereskedelmi televízió: a „rajongók” által csak Retekklubnak, illetve Csiga2-nek becézett kultúrförmedvények műsorukra tűznek olyan programokat, amik „nem azok, amiknek látszanak”. Ha az olvasó eljutott eddig a pontig, akkor könnyen rájöhet, hogy ezen kis szösszenetben a tehetségkutatónak álcázott, ám valójában „a pénzedet akarjuk, ezért szavazz a kedvencedre; küldj rá sms-t, ha azt akarod, hogy továbbjusson a döntőbe, így TV-t meg utazást is nyerhetsz” pénzlehúzós gépezet, no és a valóságshow-nak titulált médiamocsokról és az ezzel kapcsolatos gyöngyszemekről lesz szó. Nos: igen, a kereskedelmi tévé szórakoztatni akar. Legalábbis ez a hivatalos verzió. Merthogy szórakoztatni igényesen, szex- és erőszakmentesen, egymást tiszteletben tartva, – urambocsá – HUMOROSAN is lehet, de úgy tűnik, a két vezető csatornának ez nem igen megy. Illetve de, megy. Menne, ha akarna. De nem akar. Nem bizony. Kérem szépen, az embereknek egyelőre még csak egy kis része van tökéletesen tisztában azzal, hogy itt bizony módszeres, alapos, de ami igazán döbbenetes: eredményes agymosás folyik! Cirkusz kell a népnek! Bár a többség nem látja, de az eredetileg a szórakoztatásért felelő kereskedelmi adók páratlan érzékkel kínálnak olyan műsorokat az embereknek, aminek a színvonala, értelme, humora és létjogosultsága is ama bizonyos béka hátsója alatt van. Persze sokan kérdezhetnék, hogy „miért baj ez, hiszen egész nap – vagy egész héten – dolgoztam, kell egy kis kikapcsolódás”. Nem, ezzel természetesen nincs semmi baj. Viszont nem gondolom, hogy valódi kikapcsolódást jelenthet az, ha szántszándékkal az orrunknál fogva vezetnek, ha hülyére vesznek bennünket, miközben elhitetik velünk, hogy ez tulajdonképpen milyen fantasztikus dolog.

Nézzünk egy példát. Kezdetben vala a Megasztár, majd a Csillag születik, a Megatánc, X-Faktor, most pedig még egy The Voice-ot is kapunk a nyakunkba; ne maradjunk már sztárok nélkül. (Igen, régen is voltak tehetségkutató műsorok, de érdekes módon az akkori nyertesek azért le tudtak tenni valamit az asztalra, képesek voltak maradandót alkotni, nem hiába vannak közülük ma is sokan a pályán. Ez ma legtöbbször nem így van.) Nos, sztárok. Ennyien? Egy ilyen pici országban? Kérdem én: minek? Majd’ minden évben ömlenek hozzánk a médiából a SZTÁROK, akiket nem mellesleg inkább lenne ildomos ismert embereknek vagy celebeknek hívni, mint sztároknak. Amit ezek az emberek sokszor művelnek, az felér egy szellemi környezetszennyezéssel. Persze tisztelet a kivételnek.

 

Jönnek, látnak, győznek, és azt hiszik övék a világ. Miért? Mert a média körbeugrálja őket. De nem a két szép szemükért ám, nem, nem. Illetve sokszor nem. Az elmúlt évek agybutító tevékenységeinek eredményeként, ha a média azt mondja Kiss Piroskáról, hogy ő sztár, akkor ő bizony sztár, ha törik, ha szakad. A nép bekajálja, és mindenki örül. Főleg a Sztár. Ő mostan nagy ember lett. Szép összegekért lépteti fel őt a menedzsment széles e hazánkban. Egy ideig. Mert a többségnek egy idő után leáldoz a csillaga. Hiszen jön a következő széria, és ekkor Kiss Piroska már nem is olyan menő; mehet a levesbe, jön majd helyette Kovács Béla. Ekkor ő válik a legnagyobbá, a legjobbá, a hihetetlenné, a SZTÁRRÁ. Amíg nem jön az újabb és újabb verseny; és ez az egész jelenség olyan, mint a Barátok közt: sosem lesz vége. Külön gyomorforgatónak tartom, hogy egyes versenyekre korhatár nélkül lehet jelentkezni. Egy fiatal, kiforratlan személyiség pedig nem képes megfelelően kezelni azt, ha nem ő nyer, ha a reflektorfény csak ideig-óráig hullik rá, már ha ráhull egyáltalán. Igen, annak a kölyöknek vannak szülei is, de kérdem én: amíg a kedves ősök is ezeken a műsorokon élnek, és elvakítja őket a csillogás, addig hogyan várjunk józan gondolkodást tőlük? Bár a szülő feladata óvni a gyereket, ám a médiának is hatalmas a felelőssége ebben, ha egy gyerekkel elhiteti, hogy ő csak most, csak itt, csak nekünk sztár. Pedig nem is az. (Gondoljunk csak Tóth Lüszi esetére.)

De vehetném példának a valóságshow-sztárokat is. (Amúgy maga ez a fogalom önmaga ellentmondása: milyen valóság és milyen sztár?) Habár legjobb tudomásom szerint a valóságshow-k jelen pillanatban téli – akarom mondani őszi – álmukat alusszák, ám a korábbi szériák önjelölt vagányai, „hősei”, nagy emberei a mai napig ott virítanak az újságok címlapjain és a televízió képernyőjén. Kiirthatatlanok, mint egy csótány. Vegyük ezt az Alekosz gyereket. Anno megnyerte a Való Világ 623-at, sztárt csináltak belőle, holott kevesebb az esze, mint egy marék lepkének, tehetsége pedig még annyi sincs, mint egy hintalónak. Emellett ő a tökéletes antiférfi, akinél valami tuti nem százas. Ám hogy, hogy nem, a mai napig írnak róla. De miért? Mert hírértéke van? Mert érdekes, amit csinál? Feltalált valamit? Énekel, táncol vagy színészkedik? Én még nem jöttem rá, de ha valaki igen, szépen kérem, hogy árulja el nekem a műhelytitkot, mert addig nekem se éjjelem se nappalom nem lesz. Mostanában Cristofelről is jó sokat cikkeznek a lapok, akit az Alekosz-éra utáni eresztésben láthatott a nagyérdemű. Róla elég annyit tudni, hogy tanulatlan, nagyképű, bunkó, mellékállásban pedig nőket ver. Hogy főállásban mit csinál? Jelenleg illegális szteroidokat szed, beszólogat a járókelőknek és veri a nyálát, hogy ő mekkora macsó. Kb. ennyi. Ám nem telik el úgy hét, hogy ne írnának róla. Pontosabban, hogy ne írnának róla SEMMIT. Mert a róla szóló cikkek tartalma nagyjából erről szól: a nagy semmiről.

Folytathatnám még a példák sorolását, de nincs kedvem. Teljesen felesleges. Akinek van egy csepp esze, az pontosan látja, hogy mi zajlik körülöttünk, miként is működik a népbutítás kicsiny hazánkban (is). Aki meg nem látja, azt úgysem érdekli. Elvan a maga kis álomvilágában, ezerrel küldi az sms-t a tehetségkutatók versenyzőire, vagy azon izgul, vajon most akkor lesz-e újabb plasztikai műtéte Kacsacsőr-Veronikának (leánykori nevén: Alekosz menyasszonya; minő dicsőség!), vagy sem. Amíg az embereknek ez kell, amíg ez a szórakozás számukra, addig ezt is fogják az arcunkba tolni. De talán még azután is. Bár addigra már tök mindegy lesz. Vagy mégsem?

Végszónak még annyit jegyeznék meg, hogy mielőtt álszentnek tűnnék, nincs száműzve nálam egyik kereskedelmi csatorna sem, bár többnyire filmet nézek rajtuk. Na, jó, bevallom, a Barátok köztöt is megnézem, aminek mondjuk leginkább az az oka, hogy az évek alatt már hozzászoktam; tudjátok, olyan, mint a magyar narancs: kicsit zöld, kicsit savanyú, de a miénk. Sőt, mi több, elő- előfordul, hogy egy-egy részletet elkapok a fentebb említett műsorokból is. Ám ha tehetem, és éppen televíziós ingerre van szükségem, inkább átkapcsolok egy tudományos vagy ismeretterjesztő csatornára. Ott ugyanis nem csak szórakozok, de tanulok is. Mert nekem a minőségi szórakozás még igenis fontos. Remélem, nem vagyok ezzel egyedül.

 

Penny Wise