Nagyot hazudok, ha azt mondom, hogy bizonyos helyekre nem vágytam Amerikába, de annyira nem voltam odáig érte. Inkább mentem délre és keletre új helyeket felfedezni, megismerni, mígnem egyszer azt mondtam, hogy na jó, megnézem milyen az a híres Miami Beach.

Az egész történetre egy könyv se lenne elég, most csak szemelvényeket említek, és majd egyszer elmesélem, hogy mit láttam, mit tapasztaltam az Újhazában.

Velünk mindig történt valami, minden utazásunk alkalmával, hol az én félrehallásom miatt, az én figyelmetlenségemből adódóan, vagy éppen rajtam kívül álló dolgok okoztak kellemetlen pillanatokat.

Miamiba egy összevont nagy utazás során jutottunk el, amikor egyrészt már fáradtabbak voltunk a kelleténél, másrészt nem voltunk teljesen egészségesek sem. Így nem csoda, hogy nemcsak a lefoglalt szállásunk látványa, külleme lombozott le, ráadásul azt a nyüzsgést sem találtuk sehol, amiért egyáltalán oda mentünk. Hát hol van az a híres Beach? Hol vannak a nádszál karcsú görkoris lányok, a kidolgozott testű fiúk? Én csak hatalmas kufferral megáldott amazonokat láttam, tök mindegy hány éves, ugyanúgy egykaptafára nézett ki mind. Még jó, hogy csak 2 éjszaka szállást foglaltunk le, és megyünk tovább Pompano Beach-re, többet nem is érdemel ez a hely. Hogy merre jártam? Hol és hogyan kerültem el azt a bizonyos helyet, a mai napig nem tudom. Pompano Beachre automataváltós bérelt autóval mentünk. Én már többször is fölkenődtem a szélvédőre, amikor a párom a kuplung helyett a féket nyomta, de éjjel egy óra tájban, végül beértünk a városba. A hotelt megtalálni nem volt egyszerű feladat, mert ilyen kései időpontban a város teljesen kihalt volt, még a benzinkúton sem üzemelt személyzet. Amikor már harmadszor csengettem ki egy üzemi portást az álmából útbaigazításért, hát mi ne mondjak, kicsit morózus volt. Akármilyen szabatosan adta meg az irányt, azt a nyomorult szállodát akkor sem találtuk meg. Egy parkolóban töltöttük az éjszaka hátralévő részét egy bazi nagy tv-és doboz társaságában, én a sikertelenségtől szipogva, és teljesen elgémberedve. Reggel láttuk, hogy a hotel tőszomszédságában álltunk meg, csak a neonreklámja nem működött, ezért mentünk el mellette vagy százszor az éjjel. Hogy a hotelban milyen malőröket követtem el, majd egy külön fejezetben elmesélem, mert az megér egy misét. Pompano Beach egy nagyon aranyos, álmos kisváros, vagy inkább csak egy üdülőfalu nyugdíjasoknak. Forrongó életnek nyoma sincs, így nem bántuk, hogy 3 éjszakára továbbmegyünk Orlandóba. Ott viszont van élet! Disney World egy külön és különleges világ, óriási területen, több részleggel és még hatalmasabb parkolókkal. Eszményi tudok lenni, amikor megérkezek egy idegen és ráadásul látványos helyre, minden óvintézkedés kipottyan az agyamból, amit a józanész diktálna. Letettük az autót az egyik parkolóba, és már a kisvasúton jutott eszünkbe, hogy fogalmunk sincs hova. Csak annyi maradt meg az emlékezetünkben, hogy egy fa volt nem messze, a kerítésen túl egy patak csordogált és az autónk színe bordó. De még azt sem tudtuk, hogy melyik állomáson szálltunk fel a vonatra! Igen rendesen kiélveztük az első napot, nem siettünk vissza a kocsihoz, késő este indultunk a keresésére. Nem mesélem el, hogy hány órán keresztül bolyongtunk egyik parkolóból a másikba, míg hajnaltájban merő véletlenségből sikerült rátalálni az autóra. Intő lecke volt, hogy másnap egy térképet rajzoljunk, hol is állunk. Gyorsan elszaladt az a pár nap, hullafáradtan, de ezer élménnyel indultunk vissza Pompanora, hogy még egy napot pihenjünk, majd indulás haza Budapestre. Az indulás napján ugyan időben felkeltünk, kényelmesen megreggeliztünk, de még mielőtt leadtuk volna a kocsit, el kellett vinni lemosatni, feltankolni. Elszaladt vele 1-2 óra, mert azért ott sem hajt a tatár, és már jócskán csúsztunk ki az időből. Ha nemzetközi járatra készülődünk, már kint kellett volna lenni a reptéren, mi pedig még csak most indultunk el megkeresni az autó leadási helyét. Nagyjából tudtuk, hogy merre kell keresni, de ez kevés volt az üdvösséghez. Egy csendes tiltakozó felvonulás miatt több utcát lezártak a forgalom elől, és ez elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a tisztánlátásomat. Amúgy is híres vagyok a navigációmról, de most bedugultam. Egyszer 400 km-t kerültünk, mert egy körforgalomból rossz kijáratot mutattam.

De Orlandóban is volt, hogy eltévesztettem a kijáratot és a Disney helyett már majdnem a kilövő űrközpontnál jártunk. Hülye fejjel visszafordultunk az első (jó távoli) lehetőségnél, pedig ha továbbmegyünk éppen láttunk volna egy rakéta kilövést. Szóval bekevertünk a mellékutcákba, az idő meg csak egyre múlt. Már alig kevesebb mint háromnegyed óránk maradt a gép indulásáig, és mi még mindig csak kolbászoltunk a bérelt autóval. Már az idegrángás kerülgetett, mikor leintettem egy taxit. Jó fuvart csinált velünk, mert bevezetett bennünket jó pénzért a mellettünk lévő utcába. Ó, ha tudtuk volna! Mindegy a tanulópénzt meg kell fizetni. Az autó leadásnál voltak előttünk vagy 15-en. Már nagyon vészes volt a helyzet, nagyon félő volt, hogy nem érjük el a gépet, a szorongatott helyzetben már a sírás kerülgetett. Így mentem előre szólni az átvevőnek, hogy ugyan vegyen már előre bennünket, mert lekéssük még a csatlakozásunkat is. Várjak a soromra, közölte, mindjárt odaér hozzánk.Hogy a francba érnél ide apám, amikor még 15 kocsit kell leellenőrizned? És akkor eleredt a sírás, már szinte zokogva mentem hozzá ismét, de megint csak ugyanazzal küldött vissza. Itt már nincs mit tenni, elő kell venni és megszámolni a maradék pénzünket, hogy egy új járatra jegyeket vegyünk. Még ki se vettük a pénzt a tárcából, már ott volt az átvevő, bepötyögött valamit a kütyüjébe, és azt mondta viszlát. És mit kell aláírnom, fizetnem, vagy leadnom? – kérdeztem tőle. Semmit, készen vagyunk, viszlát. – mondta a srác. Nem akartunk hinni a fülünknek. Ez itt csak így megy? Ennyi az egész? Nálunk ez biztosan velősebb lenne! Nem húzhattuk az időt, felszálltunk a reptéri buszra, bár én azért csak hátrasandítottam néha, hátha utánunk szalad valaki, de a kutya nem volt már ránk kíváncsi.

Hála az égnek, még nem indult el a járat, sőt most szóltak, hogy valószínűleg nem is indul időben, mert elcsúsztak a jegykezelésekkel. Baromi sokan álltunk sorban. Mire ezt a tömeget becsekkolják, lemegy a nap. Gondoltuk mi. Párom, akinek a hólyagja gyorsabban telik még az időnél is, állandóan wc-re jár. Most is közölte, hogy amíg ez a sor előttünk áll, addig ő nyugodtan elmegy surrantani egyet, van idő bőven. Elment, de alig került hallótávolságon kívül, szólították csomagfelvételre azokat az utasokat, akik csatlakozással mennek tovább. A gyerekkel mi is előrementünk, feladtuk a csomagjainkat, majd következett volna a becsekkolásunk, de a párom meg sehol. Időt kértem, mondtam, hogy mi a helyzet, de rögtön itt lesz. Kínos percek teltek el, de az én párom még sehol. Hol a francban van ilyen sokáig? Ennyi idő alatt egy óriás tartályból is kifolyik a víz. Mekkora hólyagja van ennek? És akkor beütött a bomba. Közölték, hogy a gép megtelt, nincs már férőhely, a várakozók majd egy következő gépre férnek csak fel, ami majd egy jó félóra múlva indul. Na, hogy az Isten rakja a kopaszok közé! Elpisilte a gépünket! Most mi a franc lesz velünk? Már tuti, hogy lekéstük a csatlakozást. A csomagjaink már utaznak én meg itt verem a rezet. A párom meg a franc tudja, hogy mit és hol. A gép indulása után talán 10 perccel kényelmes léptekkel közeledve megjelent. Na, nálam akkor szakadt el a cérna. Bőgtem, mint a záporeső, szidalmak ezreit zúdítottam rá. Most aztán vegye elő a dugipénzét, mert jókora összegbe fog kerülni ez a ki pössentése. A pult mögött álló hölgy valószínűleg kiérezte szavaim tartalmát, mert rögtön nyugtatgatni kezdett, és közölte, hogy van egy másik járat, ami most indul, az igaz, hogy Atlantán és Frankfurton keresztül, de egy fél óra különbséggel hazaérünk. Na, én erre még jobban rázendítettem, hüppögve mondtam, hogy egy árva kanyink sincs, nem tudjuk kifizetni az új jegy árát, de a könnyeim kapásból elapadtak, amikor azt mondta, hogy nem kell semmit fizetnünk. Jól hallottam? Hogy mondta? Megismételné? Megismételte. Egy árva buznyákot nem kért az új jegy áráért és már állította is ki a beszállókártyákat. Istenem! Ilyen létezik még ebben a világban? Biztos komolyan mondja, ha már csinálja is. Ezt nem tudom elhinni, mert nem ehhez vagyok szokva! De itt mégis megtörtént. És valóban, a csomagjaink után egy fél órával a mi új járatunk is leszállt Ferihegyen. Én ezt már csak azzal tudtam kiheverni, hogy jól leittam magam a gépen. Hát bizony, egy pössentésnek néha nagy ára van, de még jó, hogy vannak helyek, ahol mások fizetik meg helyettünk. Eddig nem lelkesedtem Amerikáért, de mostantól más a helyzet!

Szendrey Júlia