Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Szar*á égtünk Mexikóban

2012. július 22. - Tágrazártszemmel

Éghajlat és éghajlat között zongorázni lehet a különbséget, még akkor is, ha fúj a szél és mellette nem lehet teljesen érzékelni, hogy 100 ágról tűz a nap. Ha valaki ezt nem tartja szem előtt, csúnyán ráfázhat. Szó szerint szarrá éghet. Úgy, ahogy velünk történt.

 

Üdülési jogunkat nem sűrűn vettük igénybe, viszont annál többet áldoztunk rá a köztes időkben. Egyszer megelégeltük, hogy csak fizetünk, mint a katonatiszt, és elhatároztuk, hogy na most, nincs mese tovább, valami nagyon jó helyen kipróbáljuk, mi igaz belőle.

De hova menjünk? Mi legyen a célpont?

Lehetőleg ne valami közeli helyre, minél távolabbi, annál jobb. Csapjunk bele egyszer a lecsóba! Legyünk urak, ha már egyszer adott a lehetőség rá.

Mint ahogy általában minden egyes nyaralás előtt szokássá vált, útikönyvek, térképek, katalógusok garmadájával feküdtünk és keltünk. Napról napra közelítettünk a célponthoz, miközben napról napra módosítgattuk, változtattuk az elképzelésünket. Sokszor kényszerűen. Sok-sok vita, ellentmondás, sértődés és ajtócsapkodás után viszont készen állt a terv, már csak meg kellet valósítani. Nem volt könnyű feladat összeegyeztetni a repülők indulását az apartmanok foglalhatóságával, de végül ez határozta meg a kiszemelt célirányt is. Bár én nem ezt a lovat akartam, mégsem bántam meg. Mexikóra esett a választás.

És mint általában szokás, beindult az agyam. Mexikó. Gyönyörű ország lehet, meseszép tengerpartokkal, fantasztikus kultikus és építészeti csodákkal, hatalmas ültetvényekkel, kopár sivatagokkal, óriási kaktuszerdőkkel, és akkor még a gasztronómiáját nem is említem! Hmm. Máris csorog a nyálam!

Acapulcóban sikerült szállást foglalni, de akkor jó valami, ha több része is van, így nem hagyhatjuk ki – mert amúgy is útba esik – a fővárost és a hozzá közel lévő piramisvárost Teotichuacant. Már a megérkezésünk napja is csodákban bővelkedett. Egyrészt csoda hogy 40 órás utazás után még ép ésszel és éberen bírtuk, másrészt csoda hogy én ekkora anti-műszaki érzékkel megáldva, még a föld hátán élek. Akkora antitalentum vagyok a műszaki dolgokhoz, hogy sokszor még én is elcsodálkozom magamon. A többiek lepihentek, én viszont fittyet hányva a fáradtságra, kimentem az óvárosi térre a Zocalo-ra, hogy videóra vegyek egy indián spiritiszta előadást. Régebbi felszerelés volt a gép (én így sem értettem hozzá) és órákon keresztül csak egy lyukon át néztem a nagy sürgés-forgást, jócskán leszűkítve a látóteremet. Csak késő éjjel a szállodában derült ki, hogy semmit sem rögzítettem.

A piramisváros egyszeri és megismételhetetlen. Fantasztikus! Elementáris! Órákat tudnék mesélni a romvárosról, de most nem ezt a témát választottam.

Az igen erőteljesen fúvó szél ellenére is éreztük, hogy a hazaihoz képest dög meleg van. Mit tesz ilyenkor az ember? Vízbe megy, és kifekszik a partra, vagy ami még közelebb van, a medence melletti nyugágyra. Kora tavasz volt még csak, a tél után napfény még nem érintette hófehér bőrünket. Nincs gond! Hoztam magammal kakaóvajas napolajat. Spéci gyártmány, ettől még a Balatonról is négerként tértünk haza. Jó vastagon bekentük magunkat és lefeküdtünk a félárnyékban a nyugágyba. Éhesek voltunk, így csak éppen egy órácskát pihiztünk, majd felvonultunk a szobánkba, hogy harapjunk valamit. A napfény, a levegő, na és a kaja elbágyasztott bennünket, így maradtunk is fenn a hűvösben és ott folytattuk tovább a pihenést. Mindannyian elaludtunk. Ébredés után nagyot nyújtóztam és már akkor rájöttem, hogy valami nem kerek. Amikor viszont lábra álltam, éreztem, hogy ez már azon is jóval túl van. Mint amikor a főtt csülökhús leválik a csontról, körülbelül ugyanaz az érzésem volt. Lángba borult mind a két combom. Úgy látszik, itt ért jobban a nap heve. Mintha nem is az én lábamon állnék, járnék. Minden egyes lépésnél az volt az érzésem, hogy most fog kettérepedni a combom. Nem jajveszékeltem, de a párom sem, pedig amikor megláttam a szénfekete lábszárait, a vörösben izzó, mélyen barázdált, repedezett, hólyagos mellkasát, egyből rájöttem, hogy nekem semmi bajom nincs hozzá képest.

Apa! Ne kelj fel, ne mozdulj és levegőt se vegyél, ha nem muszáj – mondtam neki szinte suttogva. Hogy miért suttogtam? Mert belém szorult még a levegő is a látványtól. Drága anyám mit csinált, ha megégettük magunkat? Zsírral vagy tojással kente be. Zsír az nincs, az olajos flakont nem akartam ráönteni, tojás viszont van. Na, akkor most, tükörtojást sütünk és máris pottyantottam rá az elsőt, majd a másodikat, és meg sem álltam négyig. Mint a szivacs, úgy szívta be a száraz bőr a szétkent nyáladékot, miközben mindketten röhögtünk a helyzeten. Röhögtünk, de nem sokáig. Késő délutánra már gyalázatos lett a kinézete, pedig addigra már egy kiló zsírt is rákentem, és bizony el kellett merengeni azon, hogy esetleg kórház lesz a vége. Ha viszont kórház, akkor ki tudja mi lesz a beavatkozás, mennyi ideig tart majd, haza tudunk-e időben jutni, vagy ott kell maradnunk. Sokat nem töprengtem bevágtam magam egy taxiba és kerestem egy gyógyszertárat. Szerencsére egy olyan helyre mentem be, ahol egy öreg kis patikus bácsi volt. Nagy nehezen elmagyaráztam neki angol-magyar, kézzel-lábbal módon, hogy mi történt. Megértette. Egy speciális kenceficét kaptam tőle, amit hosszú ideig őrizgettem jobb napokra még itthon is. El nem mulasztotta a bajt, de úgy látszott valamennyire enyhítette a fájdalmakat és a sérüléseket. Egy hetet töltöttünk Acapulcóban a zárt ajtók mögött, a lesötétített szobában. Én a gyerekkel ugyan el-elmászkáltam, de csak rövid időre és akkor is állig begombolkozva. A párom viszont csak az utolsó napon merészkedett ki, akkor is tréningruhában, sapkában, a többiek nagy csodálatára a 60 fokban. Vannak esetek, amikor a szükség törvényt bont. Akármi is történt, de ha már itt vagyunk, nem hagyhatjuk ki, hogy ne nézzük meg a híres sziklaugrókat, akik halált megvető bátorsággal ugranak fejest 60 méteres magasságból egy csöppnyi, hullámoktól örvénylő öbölbe. Na meg persze a piacra is el kell menni, hogy a barátoknak beígért sombrérókat megvegyük. Ez az 5 kalap, ami csak egy nagy tv-és dobozba fért bele, jócskán megkeserítette az életemet továbbutazásunk során. Bár többször is elátkoztam őket, végül mégis épségben hazaértek.

Az öreg patikus gyógyszere segítségével a hét végére a végtagjainkon már kezdett hámlani a bőrünk. Jobban mondva nem hámlott, cafatokban jött le. Üdítő látványt nyújthattunk a gépen Mexikóváros felé, amint csendesen, mély apátiába zuhanva ülünk, közben karunkat mentesítettük a lehámló rétegektől. Még jó, hogy kevés utas volt a gépen. Brrr. Még így visszagondolva is elborzadok a látványtól!

 

Figyelmeztetés!

Bárki, aki a forró égövi országokba utazik, erőteljesen javaslom, hogy ne feküdjön ki még félárnyékba sem, de még a vízbe se menjen 40-es faktorszámú napvédő nélkül, főleg az első napokban. Nem szégyen hazajönni csoki barna bőr nélkül, viszont nagyon-nagyon sok kellemetlenségtől mentheti meg magát. És még egy jó tanács: ezekben az országokban még véletlenül se használjon kakaóvaj összetételű napozókrémet!

Szendrey Júlia