Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Honosított magyarok

1970. január 01. - Tágrazártszemmel

A rendszerváltás utáni években sok olyan eset volt, amikor egy sportoló a piros-fehér-zöld szerelést választotta ahelyett, ahol született hivatalosan. Számtalan olyan esettel találkozhatunk a magyar sport esetében. Míg hazánkban kényes kérdés, ha egy magyar mondjuk más hazát választ (gondolok itt Nagy László vagy éppen a már honosított Janics Natasa esetére) addig mi magyarok könnyen vesszük, ha más országból jövő sportoló már magyar színekben versenyez. A következő cikkben az elmúlt években történt hasonló eseteket szeretném bemutatni.

 

Érdemes lenne kezdeni a labdarúgással. Eddig talán a labdarúgás az egyik, amelyik elég konzervatívan kezeli a helyzetet. Nehéz lenne olyan játékosokat felsorolni, akik más országból valóak, mégis szerepeltek hazánk futball válogatottjában. Az egyik ilyen például a nagybányai születésű Vasile Miriuta, aki évekig játszott Magyarországon, majd később megkapta a magyar állampolgárságot. De érdekes eset Leandroé is, aki fiatalon került az MTK-hoz, majd Magyarországon ragadt, később felvette a magyar állampolgárságot ő is, hiszen nem igazán lett volna esélye szülőhazája válogatottjában játszani. Érdekesség Leandroval kapcsolatban, hogy még az 1990-es évek végén Frei Tamás korábbi műsorában pont őt kérdezték meg, hogy milyen jövőt képzel el itt hazánkban, akkor úgy nyilatkozott, hogy nem hosszút, az NB1 számára ugródeszka. Végül nem így alakult a pályája. Érdekes lehet Koman Vladimir esete is. Ő az ukrán nemzeti tizenegyet is választhatta volna, ám mivel a magyar utánpótlás válogatottakban játszott, és gyerekkora óta itt élt, így nem volt számára kérdés, hogy a magyar válogatottat válassza. A napokban látott napvilágot Otigba Kenneth esete, aki választás előtt áll. A nigériai apukával és magyar anyukával rendelkező fiatal futballista két válogatott között is dönthet, ám egyenlőre egyik felnőtt válogatottól sem kapott meghívót. Reménykedjünk, hogy a magyar színeket választja, bár sokan azt mondják, hogy a nigériaiakkal sikeresebb lenne, így csábító lehet ez számára. Persze mondhatják a szemfüles nézők, hogy nem ő az egyetlen, aki nigériai származása ellenére a magyar válogatottat választotta. Thomas Sowunmi annak idején még akár a Szupersasoknak becézett válogatottban is játszhatott volna, ám 21 évesen a magyar válogatottban mutatkozott be. Életét azóta ő is hazánkban éli, nem kívánt visszatérni hazájába. Sokszor el lehet gondolkodni a fordított reláción is. Itt azonban több az olyan, aki magyar származású, ám a trianoni határokon kívül született, így más válogatott játékosa lett. Ilyen volt a romániai Bölöni László, vagy a kárpátaljai magyar Rácz László. Viszont Garics György esete már más, ő itthon született, azonban a magyar vezetés nem látta a tehetségét, így az osztrák válogatottat választotta, ahol stabil kerettag és kezdő a mai napig.

 

A legtöbb honosított a kézilabdázók között van. A nőknél például Mátéfi Eszter, Radulovics Bojana, Sirina Irina, Kovacsicz Mónika, Zácsik Szandra, Szűcs Gabriella, Triscsuk Krisztina mind a környező országokban születtek, mégis később a magyar válogatott mezét húzhatták magukra. Talán nehéz is lenne mindegyik játékost felsorolni, lényeges volt, hogy sokan hazánk szeretete mellett a sikerek érdekében választották a magyar csapatot. A férfiaknál már hullámról beszélhetünk. A legelső a szovjet-orosz hullám volt, amikor Zubjuk Igor, Kuzmicsev Szergej és mások lettek magyarok, ám a Szovjetunió felbomlása után sok játékos váltott országot (érdekes lehet Talant Dujsebajev vagy éppenséggel Ausra Fridrikas esete, akik aztán más válogatottakat is a csúcsra vittek). A férfiaknál ezt követte a kubai hullám, melynek jeles képviselői között ott volt Carlos Perez, Ivo Diaz, Luis Savon, a később a spanyol válogatottban játszó Uríos Fonseca, vagy a tragikusan életét veszítő kapus, Vladimir Hernandez. Közülük Perez, Diaz, és Hernandez felvehette a válogatott mezét, bár nagy vita volt abból, hogy egyikük sem igazán tudott magyarul. Azonban rászolgáltak a válogatottságra, és sokat köszönhetünk nekik. Ezt követte a délszláv vonal, melynek képviselője volt Eklemovics Nikola vagy Puljezevics Nenad. Ebben az időszakban sokszor felvetődött, hogy több szerb játékost is honosítsunk: az abban az időszakban a világ legjobb irányítói között emlegetett Danijel Andjelkovic, a volt veszprémi sztár, Marko Vujin, de a vajdasági világklasszis, a jelenleg spanyol Sterbik Árpád neve is többször felmerült. Egyikük sem lett magyar később, azonban nagy hatással volt a szerb stílus hazánk kézilabdázására. A szerbbel egy időben jött a román vonal is. Sokan nem tudják, de Ilyés Ferenc akár a román válogatottat is választhatta volna, és ha emlékszünk, felvetődött a tragikus körülmények között elhunyt Marian Cozma honosítása is. Több román játékos játszott a magyar bajnokságban ebben az időszakban, később egyik sem ragadt meg hazánkban. Napjainkban a spanyol vonal kezdődött meg, de nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik hispán játékos valaha magyar címeres mezben lépjen pályára. Itt is beszélnem kell a fordított esetekről is. Már 1988-ban Rácz Mariann, a híres kapus pályafutása végén döntött úgy, hogy az olimpiai szereplés érdekében osztrák válogatott lesz. De talán a legérdekesebb történet az Szabó Melindáé. A karcagi születésű hölgy 1998-ig a Vasasban játszott, szerepelt a magyar válogatottban is, azonban Franciaországban találta meg a férjét, így 2000-től már a gallok sikereiért harcolt. A sors furcsa fintora őt 2003 decemberében érte utol: a világbajnoki döntőben pont a magyar válogatott ellen játszott, többek között az ő játékának köszönhetően végül a franciák lettek a világbajnokok, Szabót pedig a zágrábi arénában összegyűlt sok magyar közül néhányan hazaárulózták, hogy nem a magyar sikerekért küzdött, talán ezek az emberek nincsenek tisztában a sport sorsszerűségével, bármikor bárki kerülhet ilyen helyzetbe akár a klubcsapatával is. Talán érdemes még Kindl Gabriella esetét is megemlíteni, aki ha még egy évig folytatja, talán kivehette volna a részét a montenegrói válogatott sikereiben. A férfiaknál ott van Szilágyi Viktor esete, aki választhatta volna akár a magyar válogatottat is, mégis osztrák színekben kézilabdázik. A legnagyobb vihart kétségkívül Nagy László esete váltotta ki 2009 és 2012 között. A tény, hogy Nagy kacérkodott a spanyol válogatottal is, ezért heves támadások érték, ám napjainkban ismét hazánkat erősíti a világklasszis átlövő.

 

Más csapatjátékokban is volt hasonló eset. A jégkorongozók között is sok ilyen eset van. Torontói születésű Ennaffati Omar magyar anyával és marokkói apával rendelkezik, bár az ő esetében könnyű volt a választás, hiszen a kanadai válogatottba nem igen férne be, Marokkóban nincs jégkorongkultúra, így hazánkat erősíthette többször is a nagy tornákon. A hazánkban született Galanisz Nikandrosz származása alapján akár a görög jégkorong úttörője lehetne, de szülőhazája válogatottját erősíti. Vaszjunyin Artyom esete talán hasonlíthatna Szabó Melindáéhoz is, de a kijevi születésű játékos gyermek kora óta Magyarországon él, mégis számára érdekes lehetett a 2008-as szapporói magyar-ukrán mérkőzés. Azt az országot ütötte el a továbbjutástól, ahonnan származik, és így okozott óriási sikert a magyar jégkorongnak. Kalandos életútja volt Mihály Árpádnak is. Csíkszeredai születésűként ment Kanadába jégkorongozni, ahol megszerezte a kanadai útlevelet, majd hazatért, később pedig leigazolta a Sapa Fehérvár AV 19. Tavaly letette a magyar állampolgársági esküt, így már a magyar színeket erősíti. Ki gondolná, hogy a magyar vízilabda válogatottban is van honosított magyar. De az igazság az, hogy Gergely István is szlovákiai származású, így az athéni Olimpia előtt felvette a magyar állampolgárságot, így lehetett kétszeres olimpiai bajnok később. Kosárlabdában nem ritka, hogy amerikait honosítanak le bárhol (legjobb példa, hogy a zárt és kevésbé fejlett Macedóniában is találunk ilyet, Bo McCalebb személyében). Nálunk ilyen Obie Trotter, akire Szolnokon figyeltek fel a kosárlabda magyar szakemberei, honosítása viszonylag gyorsan zajlott. Ellenpélda leginkább vízilabdában volt, gondoljunk arra, hogy Varga I. Zsolt vagy Valkay Erzsébet még a kétezres évek elején a magyar színeket erősítették, később azonban ők is országot váltottak. A vízilabdázóknál tulajdonképpen talán még egy-két ember esetében érthető is, hogy sok pénzért inkább felveszi egyik vagy másik országnak az állampolgárságát, hiszen sokan nem biztos, hogy beférnének a magyar válogatottba. A jégkorongozóknál, de főleg a kosárlabdázóknál nem nagyon találkozunk hasonló esetekkel, inkább mi honosítunk, minthogy tőlünk honosítsanak.

 

Ha valaki azt gondolja, hogy az egyéni sportágakban nincs ilyen, az téved. A legjobb példa az a Janics Natasa, akinek a történetét talán már mindenki ismeri. Persze azt kell mondanom, hogy főleg különlegesebb sportágakban találkozhatunk ilyen sportolókkal.