Amikor első alkalommal láttam a Legújabb testamentum előzetesét, kikerekedtek a szemeim. Először nem hittem el, hogy valaki képes volt ekkora fába vágni a fejszéjét – mivel a vallási alapvetések kifigurázása mindig merész vállalkozás, és nemcsak a téma komolysága miatt. Elég néhány rossz poén, és máris nevetségesen gagyi lesz az egész, a mondanivaló pedig maximum kínosan röhejes… Másodszor viszont rájöttem, ha valakik képesek egy ilyen történetet jól megragadni, alaposan kidolgozni, hogy egy kerek egész legyen a végeredmény, azok a franciák – ezesetben belga-luxemburgi koprodukcióban. Tehát: érdekes téma, újszerű megvilágításban. Ide vele!
Az alábbiakban spoilerveszély!
Aki előzőleg nem tudta, milyen filmre ül be, az is már az első tíz percben képet kaphat arról, mire is számíthat. A történet (és a legtöbb szereplő), a kezdetektől olyannyira furcsán szürreális, hogy később szinte már észre sem vesszük (de legalábbis nem lepődünk meg), ha valami valóságtól igencsak elrugaszkodott dologgal szembesülünk. Megszokjuk, elfogadjuk a világot a maga furcsaságában, és ez kellemesen üdítő. Néha akaratlanul is beugrott Jean-Pierre Jeunet Amélie-je: az érdekes fordulatok, a különös emberi sorsok, de elsősorban a pozitív életszemlélet okán. Ez a mozi nem akar senkit és semmit a földbe döngölni, inkább mutat nekünk valamit, amit ebben a mai, rohanó világban talán már rég elfelejtettünk: az élet szép, az élet apró dolgai a legszebbek, és rajtunk is múlik, hogyan, és kivel töltjük a ránkszabott időt…
Már a felütésre felkapjuk a fejünket: „Isten létezik, és Brüsszelben lakik.” Mindezt pedig egy tíz éves kislány, Ea meséli, aki legnagyobb szerencsétlenségére Isten lánya. Ráadásul Istennek felesége is van, a csak JK-ként emlegetett fia pedig már évekkel ezelőtt lelépett otthonról… Ha eddig nem tettük meg, akkor most van itt az ideje, hogy félretegyünk mindent, amit a Mindenhatóról tudni véltünk, úgy, mint: szeret és megért bennünket; ő küldte el a fiát hozzánk, hogy tanítson; segítő szándékú; meghallgatja az imáinkat. Mert filmünk Istene nem ilyen! Hanem egy mogorva, goromba tahó, aki a világmindenséget azért teremtette, mert unatkozott; és abban leli örömét, hogy egymásnak ugrasztja az embereket, aztán kárörvendve figyeli a szenvedésüket. Egész nap a számítógépe előtt „dolgozik”, és idióta törvényeket agyal ki, például: „A másik sor mindig gyorsabban halad”, „A lekváros kenyér mindig a lekváros felére esik” stb. És amikor Isten épp nem dolgozik, akkor háromszobás lakásában fürdőköpenyben, atléta-gatya-papucs kombóban a tévé előtt ül, sört vedel, és sportot néz, vagy kissé „egyszerű” feleségét terrorizálja, elsősorban verbálisan.
Ea elszörnyedve figyeli, mit művel az apja: végül eldönti, hogy tesz valamit, mert „ezt bárki jobban csinálná!” Ez a tett pedig nem más, minthogy apu gépéről letölti az összes ember halálának időpontját, személyre szabottan elküldi mindenkinek, majd blokkolja a gépet. Aztán bátyja segítségével – akinek szobra időnként megelevenedik és társalog – a mosógépen át megszökik. Itt kezdődik el igazán a történet…
Az egyik szálon Eával indulunk el, aki JK (ezt az egész film alatt nem tudtam megszokni) tanácsára a Legújabb testamentumot készül megírni, amihez hat apostolra lesz szüksége. Miért éppen hat? Jézusnak volt tizenkettő, így összesen tizennyolc lesz, ami kitesz egy baseball-csapatot – és az anyjuk kedvenc sportja a baseball. Ea, immár Brüsszelben, belebotlik a hajléktalan Victorba, akit felfogad maga mellé segítőnek és írnoknak. Ezt követően hat ember történetébe pillanthatunk bele. A hat leendő apostol – különböző okokból, de mind magányos. Nincsenek valódi emberi kapcsolataik, nincs kihez kötődniük. Ea pedig változtat ezen: sorban felkeresi mindannyiukat, és egy kis lökéssel jobbá teszi az életüket.
Aurélie kedves, csinos, fiatal nő, akinek bal karját szó szerint elvitte a metró, és emiatt művégtaggal él. Jean-Claude középkorú öltönyös, akinek világ életében a munkája volt az első. Egy parkban Ea segítségével „szóba elegyedik” egy madárral, majd követni kezdi – egészen az Északi-sarkig. A szexfüggő Marc igazából arra a német lányba szerelmes, akivel kisfiúkorában, a tengerparton találkozott. Fura csavar az élettől (vagy Eától?), hogy éppen egy pornófilm szinkronmunkája során találkozik vele újra… Francois született gyilkos, aki hobbiból ismeretlen emberekre lövöldöz, mondván: ha eltalálja őket, úgy volt megírva, ha elvéti, akkor meg úgy. Ea sugallatára rálő Aurélie-re, akinek a műkarjába fúródik a golyó, a lánynak viszont nem esik baja. Ez felkelti Francois figyelmét, követi őt, és belészeret. Martine középkorú nő. Gazdag, jól néz ki, de a férjével rég elhidegültek egymástól. Eával elmennek a cirkuszba, és ott találkozik egy… gorillával. Akit hazavisz. Catherine Deneuve, egy ágyban egy hatalmas gorillával – ez az egyetlen olyan pontja a filmnek, ami sokkolt, és kicsit tényleg sok volt. A hatodik apostol Willy, az Ea korabeli kisfiú, aki régóta beteg, már csak pár napja van hátra – bár a rendező sejteti, hogy a betegségei mögött az anyja áll (azt hiszem, ezt nevezik Münchausen-szindrómának). Utolsó kívánsága a szüleitől, hogy lányruhában járhasson.
Eközben a másik szálon, Isten jól megérdemelt megpróbáltatásait követhetjük nyomon. Amikor rájön, hogy Ea mit tett, éktelen haragra gerjed, ám a lányt sehol sem találja, úgyhogy utána indul – a mosógépen át. Brüsszel utcáin nem vár rá semmi jó: lefújják gázspray-vel, elázik, összeverik, kórházba kerül, de a bőréből nem képes kibújni. Bunkó stílusa, fennhéjázó kivagyisága közutálatot eredményez: ha már egy békés, nyugodt, katolikus papot is képes magára haragítani annyira, hogy az tettlegességhez folyamodjon, nos… az elég sokat sejtető! A film remek csattanója, hogy Istent végül kitoloncolják (mivel nincsenek papírjai), és „visszaküldik” Üzbegisztánba – ahol egy mosógépgyár futószalagja mellett köt ki…
Mivel nincs otthon senki, Anyu – akinek sajnos nincs neve – végre nyugodtan tevékenykedhet. Ahogy a lenti világban Ea halad apostolról apostolra, Anyu egyre több embert fedez fel a nappaliban felakasztott Az utolsó vacsorán. És valóban megörül, amikor végre teljes a „baseball-csapat”, mintha hirtelen magához térne a kábulatból. Észreveszi, hogy nyitva a dolgozószoba ajtaja, így végre bemehet. Kihúzza a gépet, bedugja a porszívót, és kitakarít. Miután végez, és ismét bekapcsolja a gépet, minden újraindul, a korábbi parancsok törlődnek – hogy ez Istennek nem jutott eszébe… valahol több, mint vicces! Immár Anyu ül a volánnál…
A Legújabb testamentum 113 perces játékideje alatt egy pillanatig sem unatkoztam. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy szürreális történetben sosem tudhatjuk, mi következik, nincsenek sablonos megoldások. Mintahogy sablonos karakterek sem. Akárhogyis nézzük, a legkiszámíthatóbb szereplő Isten volt, Benoit Poelvoorde zseniális tolmácsolásában: egy megkeseredett szörnyeteg, aki a játékkatonáival játszik; amikor pedig szembesül a való világgal, nem tanul a hibákból, és képtelen a változásra. Ellenben a többi hőssel. Mindannyian fejlődnek, feszegetik a határaikat, törődni kezdenek egymással, boldogok lesznek. Az újraindítás miatt pedig, ki tudja, kinek mennyi ideje van hátra…
Szerintem zseniális ötlet annak bemutatása, hogy az emberek mennyire különbözőképpen reagálhatnak arra, hogy immár pontosan tudják, mikor halnak meg. Persze ez sokban függ a hátralevő idő mennyiségétől is… Mint a fürdőkádban ejtőző nő, aki, miután kiderül, hogy másodpercei vannak hátra, pánikba esik, fejvesztve próbál eltávolítani a közeléből minden veszélyesnek ítélt dolgot, hogy aztán végül rádőljön a konyhaszekrény – pont, mint egy önbeteljesítő jóslat. Vagy itt van például a másik véglet, Kevin, a film során többször felbukkanó huszonéves srác, akinek még 62 éve van hátra – és hogy ezt tesztelje, egyre magasabb helyekről ugrik le, és valóban életben marad.
A képi kompozíciók egyszerűek, letisztultak; az a néhány vizuális trükk pedig nem bántó. De a film erőssége kétségtelenül az aprólékosan összerakott történetben, a jól időzített poénokban, és a gondosan felépített karakterekben van. A sok szereplő ellenére sem érezni zsúfoltságot, mert az egyének remekül kiegészítik egymást. Van ebben a moziban valami „je ne sais quoi”, amitől az egész működik; érdekes, könnyed, humoros (néha kicsit feketehumoros), ugyanakkor komoly kérdéseket feszeget. Köszönet érte Thomas Gunzignak (író) és Jaco Van Dormaelnek (író-rendező)!
