Idén harminc éve annak, hogy bemutatták Robert Zemeckis nagy sikerű sci-fi trilógiája, a Vissza a jövőbe első részét. Amerikában. Hiszen a nyolcvanas években ugyebár még az volt a menetrend, hogy pár éves késéssel (tehát nem két nappal!) érkeztek meg a honi filmszínházakba a Nyugatról származó alkotások. Így történt ez a Back to the future esetében is, így aztán a magyar nézőközönség 1987-ben ismerkedhetett meg a középiskolás Marty McFly-jal, és kissé szórakozott, ám zseniális tudós barátjával, Dokival, alias Dr. Emmett L. Brown-nal.
Kultfilm lett a javából, aminek több oka is van: egyrészről azért, mert egy igen érdekes, és sokak fantáziáját megmozgató témát boncolgat: ez pedig az időutazás. Noha nem olvastam róla kimutatást, de megkockáztatom, hogy a sci-fi rajongók egyik favoritnak számító témájáról van szó; sőt, még a laikusok érdeklődését is könnyű felkelteni vele. Másrészt köszönhető ez a tökéletesen megírt forgatókönyvnek, a részletek aprólékos kidolgozásának, a színészi játéknak, és a filmben mindenhol fellelhető kellemes – ám nem eltúlzott – humornak. Hiába, no, azért a '80-as években még máshogy készültek a filmek, mint manapság.
Pedig hát nem indultak a dolgok olyan könnyen. A forgatókönyvet több producer is visszadobta, végül a képbe került Steven Spielberg, akit akkortájt az Universal Filmstúdióhoz kötötte szerződés, ám ő vállalta, hogy a saját cégén megfinanszírozza a produkciót. Martyt és Dokit sem Michael J. Fox és Christopher Lloyd játszotta volna eredetileg. (További kulisszatitkokat számtalan helyen fellelhetünk a neten.)
A film tehát nem kevés nehézség árán megszületett, a nézők pedig imádták. És imádják a mai napig is. Nem kisebb bizonyíték van erre, mint az, hogy most, három évtizeddel a film megszületését követően idehaza is ismét a mozikba került, felújított minőségben, ráadásul az eredeti szinkronnal. Több moziban is látható; nekem október 18-án volt hozzá szerencsém a Corvin moziban. Persze(?) nem mindhárom részt vetítik, „csak” az elsőt. Talán azért, mert ezzel kezdődött minden.
Érdekes dolog ez: bár amikor megérkezett Magyarországra a film, akkor már bőven éltem, ennek ellenére számomra is rejtély, hogy mégis miért maradt ki fiatalkorom filmes repertoárjából ez a darab. Mert jó pár más kultuszfilmnek számító produkcióval együtt ezt is „sikerült kihagynom”, és bizony közel harmincéves fejjel láttam először. Tudtam, hogy létezik ilyen film, de valahogy „nem volt hozzá szerencsém”.
Olvastam egy cikket, amiben azt írta a szerző, hogy ezt a filmet először gyerekként kell látni; és minden bizonnyal igaza is van, mert biztos vagyok benne, hogy teljesen más élmény lett volna, ha akkor találkozok vele először. Ugyanakkor tény, hogy a mai napig sem tűnt el belőlem a gyermeki énem, így az is tény, hogy a 28 éves önmagam is rajongott érte; és szereti is a mai napig. Persze nem csak az elsőt szeretem, hanem mindhármat. Úgy összetartoznak, mint borsó meg a héja. Így tehát nem volt kérdéses, hogy amikor olvastam a nagy jubileumi vetítéssorozatról, rögtön az ötlött fel bennem, hogy ezt meg kell nézni moziban is. Nem mindennap játszanak harminc éves filmeket a mozikban. (Kivéve, ha az ember az Örökmozgó Filmmúzeumba megy, de ott ennél jóval régebbi alkotások is vannak.) Férjemnek gyerekkora óta kedvenc trilógiája ez, így ő is felkapta a fejét a hírre; vagyis nem volt kérdéses, hogy közös mozis élménnyé tesszük eme örökbecsű darabot.
A Corvin mozi előtt egy kis meglepetés is várt a rajongókra: a fluxuskondenzátorral hajtott DeLorean és az első részből megismert „terroristabusz” mását is kitették közszemlére.
Előbbiben még Doki jogosítványát, és a második részben megismert légdeszkát is felfedeztem. Bent, a mozi előterében pedig egy minikiállítást hoztak össze: ott volt például a legendás sportalmanach, a fluxuskondenzátorba életet csiholó plutóniumot tartalmazó sárga táska, újabb légdeszka, „Mentsük meg az óratornyot" feliratú adománygyűjtő persely, a híres fluxuskondenzátor maga, sőt, még kicsi Marty McFly baba is.
Bevallom őszintén, hogy némi irigységet éreztem, amikor többeken is felfedeztem a filmre utaló pólót. Az egyik felső lazán csak annyit üzent: „2015 van. Hol a légdeszkám?” (Utalás ez arra, hogy mindenki kíváncsian várta, hogy a második rész jövőjében felbukkanó tárgyak közül vajon melyek valósulnak meg 2015-re. A szomorú valóság az, hogy 2015 végül közel sem lett olyan futurisztikus, mint azt a filmben elképzelték. Úgy hallottam, hogy a Nike megalkotta az önbefűződő cipőt és a légdeszkát is feltalálták, ám utóbbi korántsem úgy működik, mint a filmben. Én mondjuk jobban örülnék egy önszáradó kabátnak, időjárás előrejelző órának vagy a pizzahidratálónak, de ez én vagyok.) Sőt, bár én elkerültem őket, de „Marty” és „Doki” is ellátogatott a Corvin mozihoz.
A filmvetítés elég rendhagyóan indult, mivel a filmet felkonferáló srác előbb egy miniinterjút készített a film eredeti szinkronját készítő Kiss Beáta szinkronrendezővel, akitől néhány kulisszatitkot is megtudhattunk a film, valamint a nyolcvanas években készült magyar szinkronok világából. (Régen ugyebár több idő volt a szinkron elkészítésére, így többnyire színvonalasabbak is voltak, mint manapság.) A vetítésre a két főszereplő szinkronhangja is hivatalos volt, ám Rudolf Péter (Marty) éppen dolgozott, Rajhona Ádám (Doki) pedig az egészségi állapota miatt nem vehetett részt a jubileumi vetítésen.
Különleges élmény volt ezt a filmet moziban megnézni; talán mert ez nem egy hagyományos mozi, hanem egy jubileumi, harmincadik születésnapot ünneplő vetítés volt. Nagy dolog ám, ha egy film(trilógia) ennyi idő után is ennyi rajongót vonz. Ráadásul olyannyira, hogy ma a filmtől volt hangos írott és elektronikus média egyaránt.
Boldog, szebb jövőt mindenkinek!
Penny Wise
Update: A Nike és az önbefűzős cipő
