A hiatus után teljesen új legénységgel tért vissza Benjamin Burnley, hogy a lehengerlően zseniális Dear Agony után megmutassa, hogy Fink, Klepaski és Szeliga nélkül is tud olyat alkotni, amire felkapja a fejét a világ.
Ha meg nem, hát majd elturnézgatnak a The Diary of Jane-nel meg a So Cold-dal...
Most megnyugtatok mindenkit: a második eshetőség nem áll fent, ugyanis a Dark Before Dawn egy zseniális, ízig-vérig Breaking Benjamin lemez lett, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A tizenkét dalt egy nagyon ügyesen megszerkesztett intro-outro kettős keretez (nyilván ugye a Dark és a Dawn), melyek tíz, egyenként, önmagukban is nagyon jó dalt fognak közre. A hátrány természetesen az lesz, amely minden BB lemeznél megjelenik kisebb-nagyobb mértékben: mértéktelenül fogyasztva ezeket a dalokat egy kicsit unalmassá és repetitívvé válnak. Aztán tulajdonképpen túl is vagyunk a negatívumokon, úgyhogy jöjjön pár perc verbális orgazmus, 2015 egyik legjobban várt albumáról!

Tracklist:
01 - Dark
02 - Failure
03 - Angels Fall
04 - Breaking The Silence
05 - Hollow
06 - Close To Heaven
07 - Bury Me Alive
08 - Never Again
09 - The Great Divide
10 - Ashes Of Eden
11 - Defeated
12 - Dawn

Megvan ugyanaz a steril, első hangtól az utolsóig élére vágott hangzás és kitalált minden ütés-pengetés-hajlítás, amelyet az előző lemezen fejlesztettek tökélyre a srácok és ehhez most még a dögösebb gitársound és az effekthasználat igencsak hozzá tudott tenni. Én a magam részéről még több effekttel operáltam volna, mert eléggé atmoszféra-teremtő hatással bírnak, főleg egy konceptalbum esetében, de ne legyünk telhetetlenek, a három gitár így is szép dolgokra képes! Kicsit talán a túlzás irányába mozdul a "durva alap-tiszta dallam" használata, de legalább ezek a dallamok klasszikusakat idéznek és dúdolhatóak, úgyhogy meg van bocsátva. A középtempós döngölések (szépen szól az az A-ra hangolt gitár, na!), az epikus refrének (amiket néha még tovább tud tolni Ben, mint amire számítunk!), a frontember pokoli hörgései mind-mind visszaidézik azokat az időket, amikor még a csúcson volt a banda és mutatja, hogy nekik most is helyük van a csajos metal-bandák elitjében. Talán azzal kicsit vigyáztam volna, hogy túl sok olyan momentum csendül fel a korongon, amit mintha már korábban hallottunk volna valamelyik saját lemezükön, de szerencsére ezek mindig tovatűnnek és egy refrén vagy szóló teljesen más irányba tereli az ismerős dallamokat. És amíg egy Defeated, egy Angels Fall, egy Failure vagy éppen a lemez (vagy éppen Ben életművének) zenitjéül szolgáló Ashes of Eden szól, addig a kutyát sem fogja érdekelni, hogy "talán ez a riff hasonlít egy kicsit az Into The Nothing verzéjéhez". Ráadásul a Dark/Dawn kettős annyira zseniálisan érzékelteti a borulás/tisztulás ellentétét, hogy keresve sem találhatnánk szebb iskolapéldát a keretbe zárt konceptlemez címszóra. Megmondom őszintén, elemezgethetném még hangról hangra az egész korongot, de felesleges.

Ez a lemez a tökéletes újrakezdés Benjamin Burnley-nek ahhoz, hogy túlszárnyalja az amúgy is magasra tett mércét. S ha néha még hiányzik is Fink zsenialitása, biztos vagyok benne, hogy a következő albumra már híre-hamva sem lesz az előző dalok utóérzetének és az összeszokott ötösfogat tovább tudja tolni azt a szekeret, amelyet pár évvel ezelőtt megakasztottak a pereskedések és a viták. Bárcsak ilyen albumokkal lenne tele a piac!

Jam