Információtól túlterhelt világban élünk, ma már a televízióműsorok, a rádióadások és az internet tölti ki a napjainkat, amelyek hatására gondolkodásbéli torzulások alakulhatnak ki az elménkben, sőt a személyes kapcsolatok is meggyengülhetnek, átalakulhatnak. A média befolyásolja az embereket, ugyanakkor igyekszünk elkerülni azt az érzést, hogy védtelenek vagyunk a tömegkommunikáció hatásaival szemben. Egy egészséges, öntudatos ember jobbnak tartja magát az átlagnál, többnyire meggyőződése, hogy észreveszi, ha egy műsor vagy egy cikk hat rá, ám ezzel egyetemben úgy is véli, hogy másokra ez kevésbé jellemző. Ezt nevezik harmadikszemély-hatásnak, ami azzal is járhat, hogy önmagunkat sebezhetetlennek hisszük a tömegkommunikáció hatásával szemben, úgy gondoljuk, hogy ami mással megtörténhet, az velünk sosem. Ez rengeteg veszélyt rejthet magában. A másik veszélyforrás a kisgyermekek befolyásolhatósága, mert még a valóságot a fikciótól megkülönböztetni képtelen, ezért védtelen gyermekek többek között könnyen és gyorsan megtanulják a pozitív megerősítéssel kísért agressziót. A gyermek hajlamos a környezetében folyó társas folyamatok figyelésére és utánzására, főképp, ha a modell és a saját viselkedését pozitív érzelmek és környezetében megerősítő reakció kíséri.

Természetesen manapság már mérséklik ezeket a rémhíreket, egyre több tanulmány hirdeti, hogy a médiának hatásai sokkal gyengébbek, mint hinnénk vagy, ha nem is kérdőjelezik meg az agresszió tömegkommunikációban bemutatott negatív hatását, de azt elsősorban a mentálisan, főképp érzelmi szempontból problematikus vagy diszfunkcionális személyekre van veszéllyel.

Ki az a Werther és milyen hatással van ránk?

Az öngyilkosság különleges, sajátosan emberi viselkedésmód, amely ellentmond a köznapi józan gondolkodásnak. Lényegében érthetetlen, ezért egyszerre kelt szorongást a róla hírt kapó emberben, s ugyanakkor vált ki érdeklődést is. Az ókortól kezdve megfigyelhető, hogy az öngyilkossági események emlékezetesek és a közbeszéd tárgyai. Az öngyilkosságok hátterében leggyakrabban a depresszió vagy egyéb mentális betegségek állnak, mint például a függőségek, vagy a skizofrénia. Az öngyilkosságra hajlamos személyek gyakran behatóan és intenzíven érdeklődnek az önkézzel véget vetett életek, halálesetek iránt. Ebben a kritikus időszakban egy, a televízió vagy egyéb sajtóorgánumban az öngyilkosságról szóló élményszerű tudósítás, nagymértékben befolyásolhatja végleges döntésüket. A második világháború után megszaporodott öngyilkosságok során is előfordultak mintakövető, utánzóismételt cselekedetek, mintegy járványok, az öngyilkosság helyét, módszerét, élethelyzeteket és problématípusokat illetően. Itt is nagymértékben szerepet játszott a tömegkommunikáció, a mindenki számára elérhető információ áradat, mert a sajtóban és más médiában nyilvánosságra hozott minták nyomán terjedtek el a különleges önkárosító módszerek, mint például a Gramoxon, Lidocain és más szívgyógyszerek alkohollal kombinált fogyasztása a szer lebomlását gátló szerek mellett, újabban a drogfüggők „aranylövése”.

Első, ismert öngyilkossági járvány akkor tört ki, amikor Goethe Az ifjú Werther keservei című levélregényét megjelentette 1774-ben, amely kiadása után hamarosan bestseller is lett. Tudvalevő, hogy a regény főhőse egy beteljesületlen szerelem miatt agyonlövi magát.Fiatal férfiak százai követték el Werther végzetes tettét jellegzetes kék-sárga öltözetét utánozva. Sor került egy tárgyalásra is, amelyben az egyház olyan magas adatot jelölt meg az állítólagos öngyilkosságok számaként, hogy még ma is kétséges, hány ilyen öngyilkosság történt valójában. Lipcsében, Koppenhágában és Milánóban a könyvet be is tiltották. Derby püspöke, Lord Bristol, amikor Goethe szemére vetette az öngyilkosságra való buzdítást, elég cinikus választ kapott az írótól:

„És Ön most számadást kér egy írótól, és el akar átkozni egy művet, amelyet néhány korlátolt szellem tévesen fogott fel, akik a világot legfeljebb egy tucat tökfilkótól és naplopótól szabadították meg, akik nem tudtak semmi jobbat tenni, minthogy végleg kifújták kevés világosságuk gyönge maradékát.”

A Werther-hatásra levezetve az utánzás olyan folyamat, amely során egyik öngyilkosság modellként szolgál más öngyilkosságok elkövetői számára. Az adott esettel szoros földrajzi vagy időbeli összefüggésben történő öngyilkosságokat a nemzetközi szakirodalomban clustereknek nevezik, ekkor közvetlen kapcsolat nem mutatható ki. Fertőzésnek hívjuk azt a folyamatot, amely által egy adott esemény hozzájárul egy későbbi öngyilkossági kísérlet bekövetkezéséhez, ez független attól, hogy közvetlen, vagy közvetett módon volt róla tudomása a későbbi elkövetőnek.

David Phillips szociológus nyomán Werther-hatásnak, vagyis imitációs-effektusnak nevezték el ezt a jelenséget. Ha egy öngyilkosság egyszer az újságok címoldalára kerül vagy a tévéhíradók részletesen beszámolnak róla, a következő hónapokban megemelkedik az öngyilkosságok száma, ám nem mindenki esetében. Ha egy fiatal férfi öngyilkosságát kürtöli szét a sajtó, akkor a fiatal férfiak által elkövetett öngyilkosságok száma emelkedik, a nőké vagy az idősebb férfiaké nem. Meglepő módon a halálos autóbalesetek száma szintén nagymértékben megemelkedett, amikor egy-egy öngyilkosság a címlapokra került. A balesetek okozói sokszor nagyon hasonlóak a híressé vált öngyilkoshoz. Ha például egy egyedül élő harmincéves nő öngyilkossága volt vezető hír, a harminc év körüli, egyedül élő nők halálos autóbaleseteinek száma több mint háromszorosára emelkedett a következő hónapban, miközben minden más baleseti statisztika lényegében változatlan maradt. Sőt ilyen időszakokban a repülőgép-balesetek is megtöbbszöröződtek, bár ez különös összefüggésnek tűnik, de a baleseti hullámok gyakran olyankor indultak el, amikor egy 35 és 50 év közötti férfi öngyilkossága nagy port vert fel, és az újságok sokat írtak róla. Márpedig a legtöbb repülőgép-pilóta ilyen korú férfi.

A közel múltban több könyv is okozott hasonló eseményeket, mint New Yorkban Derek Humphry regénye: A végső kilépés, vagy Franciaországban Öngyilkosság: lehetséges módszerek című kiadvány. Philips szerint az a publicitás, amely egy adott öngyilkossági témának jut, közvetlenül korrelál az adott környezetben bekövetkező hasonló kísérletek számával. Ha híresség oltja ki az életét, ennek különösen erős hatása van. fontosabb, öngyilkosságról szóló tévériportok sugárzása utáni tíz napos időszakban megnövekszik az elkövetők aránya. A több csatornán is sugárzott történeteknek van a legnagyobb hatásuk, főként akkor, ha hírességekről van szó. Találtam egy magyar tanulmányt, amely Molnár Csilla első szépségkirálynő öngyilkosságának történetét és következményeit mutatja be: Halálát követően rádióműsorok és újságcikkek harsogták a történteket, könyvek és filmek jelentek meg, végül az “Álmodj, királylány” című sláger 1989-ben. És azt találták, hogy miközben az elkövetéshez használt gyógyszer fogyasztása általában csökkent, a fiatal nők hasonló módon elkövetett öngyilkossága jelentősen megnövekedett, ami az immitációs-effektusra enged következtetni ebben az esetben is. Hasonlóképp történt Seress Rezső dalával, a Szomorú vasárnappal, amit gyakran neveznek úgy, mint az „öngyilkosság himnusza”, és a gyakori szuicidumok miatt, amelyet bizonyíthatóen ez a dal váltott ki, számos európai országban be is tiltották. Rengeteg helyen találtak olyan albumot, amelyen hallható volt ez a nóta, vagy olvastak egyértelmű utalást a dalszövegre búcsúlevelekben, mikor az elhunytakra rátaláltak. Gernot Sonneck a bécsi metró-öngyilkosságokat vette újra górcső alá, és elemezte, amely során kiderült, hogy azért terjed járványszerűen, mert minden ilyen eset drámai körítéssel jelent meg a sajtóban és a televízióban.

Mindez megelőzhető

Az ismétlödő vagy több folytatásban publikált hírek nyilvánossága – főleg a serdülők és a fiatal felnőttek számára – azt sugallhatja, hogy a saját élet kioltása „normális” jelenség. Viszont érdekes megfigyelés, hogy amíg a közúti balesetekről szóló tudósítások óvatosabb vezetésre, a szabályok betartására ösztönöznek, így komoly megelőző tevékenységet fejtenek ki, addig a minél részletesebb öngyilkossági tudósítások kiválthatják az utánzás szándékával elkövetett öngyilkosságokat. Amíg a baleseti tudósítások a megelőzési mechanizmusokat aktivizálják, addig az öngyilkossági tudósítások a krízishelyzetben lévők számára az öngyilkosságnak, mint megoldási mintának a közvetítésével a szuicid szándék megerősítését hívják elő. A szakemberek szerint minden egyes befejezett öngyilkosság további hat emberre van hatással.

Az öngyilkosságról szóló médiatudósítások elsősorban a depresszióban szenvedő betegek öngyilkossági kockázatát növelik. Ezekben az esetekben egyértelmű, hogy nem a médiatudósítás az öngyilkosság elsődleges oka, de a betegség kritikus fázisában döntő fontosságú lehet az öngyilkosság előidézésében, hiszen a szuicidum tanult viselkedés, mellesleg egy öngyilkosságot elkövető főhőssel vagy hírességgel való azonosulás végzetes lehet. Az egyes típusú híradások a veszélyeztetett személyek esetében növelhetik az öngyilkosság valószínűségét, amely a híradások hosszától és szembetűnőségétől függ; az öngyilkosság mint megoldó-képlet egy kritikus lelkiállapotban, krízisben lévő személy számára megoldást ígér, mivel a személy lélektanilag nyitott egy ilyen „megoldásra”; minél hangsúlyosabban jelenik meg az öngyilkosságról szóló tudósítás, és minél nagyobb annak érzelmi töltete, annál gyakoribbak a példakövető öngyilkossági cselekmények; a nagy kockázatú csoportok (depresszió, veszteség, izoláció, stb.) jellemzőinek társítása az öngyilkossággal a médiában fokozza a szuicídium veszélyét. Kerülni kell a nem reprezentatív mintákból készült eredmények tudósítását; a további öngyilkosságok előfordulásának kockázata nő, ha a híradás részletesen beszámol az elkövetés módjáról, drámai/vulgáris szalagcímeket vagy képeket használ, ne tartalmazzon olyan utalásokat, amik azt hordozzák magukban, hogy a gyakori a régióban, vagy az országban az öngyilkosság vagy az “öngyilkossági járvány” kifejezést, illetve a visszatérő, esetleg hosszas híradás felnagyítja vagy magasztalja a halált; az öngyilkosságról szóló visszafogott, tényszerű beszámolók megváltoztathatják a közvéleményben élő tévhiteket, eloszlathatják a mítoszokat, és ezzel arra bátoríthatják a veszélyeztetett csoportot, hogy segítséget kérjenek; az öngyilkosság érzékeny probléma-kezelési módjára vonatkozó irányelvek, illetve ajánlások segítik a hatékony prevenciót. Kiemelni, hogy mentális problémákkal küzdő egyének jutottak erre a sorsra, ne állítsák be megmagyarázhatatlan jelenségnek, hiszen az öngyilkosságnak és depressziónak rengetegféle kiváltó oka lehetséges és szokott lenni, ne sikeres, hanem befejezett öngyilkosságokról legyen szó, hangsúlyozzák a hátramaradtak, a család és barátok fájdalmát, mutassák de a segítőszolgálatok elérhetőségeit és lehetőségeit.

A média segítségét kérve az öngyilkosság-megelőzés és krízisintervenció, az öngyilkosság-kutatás és a lelki egészségvédelem magyarországi szakemberei közösséget formálnak az öngyilkosság elleni küzdelem érdekében. Ezen közösség igyekszik folyamatosan, ügyeletszerűen, felelősen konzultálni a média szakembereivel minden olyan eset bemutatásában, kezelési módjában, amelyben az öngyilkosság kerül „terítékre”. Az utólagos feldolgozás, esetmegbeszélés, visszajelzés és tájékoztatás a legjobb módja, hogy a média-szakember szembesüljön, hogyan fogadta a társadalom, a publikum az ő híradásait, értelmezési módjait, akár rejtett és véletlen sugalmazásait, amelyeket később tudatosan elkerülhet. A fentebb említett irányelvek és törekvések hatásosságát mutatja az is, hogy a bécsi metró-öngyilkosságokat követően, az osztrák szakemberek ajánlásának megfelelően megváltoztatták a tudósítások módját. Az ezt követő vizsgálatok igazolták, hogy amint a tudósítások visszafogottabbak, mértéktartóbbak és diszkrétebbek lettek, a metró területén 70%-kal csökkent az öngyilkosságok száma, s azóta is ezen a szinten maradt. Több, mint 50 vizsgálat és kutatási eredmény következtében kristályosodtak ki az alábbi ténymegállapítások.

Ha többet szeretnél olvasni Tőlem, Rólam: http://siratoll.blogspot.hu/