Olyasmiről fogok írni, ami egy ideje szúrja a szememet. Szeretném górcső alá venni azt a vélekedést, ami szerint a teljes elszigetelődés mások véleményétől egyenes úton vezetne a boldoguláshoz. Nem is titkolom, sokat olvasok önmegvalósításról szóló blogokat, mert szeretek minél több nézőpontot látni, minél több életet megélni egy olvasás alkalmával és sok dologgal egyet is értek. Azt megértem teljesen, hogy valaki nehezen találja a párját. Azt szintén, hogy elvárásokat támaszt felé, mert nem akarja lekötni magát akárkivel. Amivel nem tudok azonosulni, az az, ahogyan a döntésekről írnak és arról, mennyire ne engedj beleszólást az életedbe. ( nagybetűvel írva az „élet” és a „te” szavakat, erősen túlmisztifikálva)

Messziről harsogják a következő mondatokat: Ne hagyj beleszólást semmibe! Ez az egy életed van, ne függj senkitől! Te dönts!  Csak te, te és senki más, különben elveszíted önmagad!

Milyen ellentmondás ez is: elveszíteni önmagadat. Hogyan is lenne ez lehetséges? Az ember nem mindig ugyanolyan. Folyamatosan változik. Akkor lehetne úgy fogalmazni, hogy folyamatosan elveszíti önmagát, ahogyan korosodik.Ezt a folyamatot mégis újjászületésnek, fejlődésnek, érettségnek, később bölcsességnek nevezik. Érdekes, nem?

Attól, hogy hallgatsz néha másokra, még nem veszíted el magadat. Ez nem is tud megtörténni. Maximum kevésbé hiszed magad mindenhatónak.

Kicsit mindig különleges maradsz, mindig lesz benned valami, ami másban nincs meg. Ehhez nem kell elzárni magadat másoktól és ostobán nem meghallgatni a sok esetben hasznodra is váló tanácsokat. Nehéz kihalászni valóban a rosszindulat és az irigység tengeréből az igazán értékes barátokat és véleményeket, ez tény.

Korábbi bejegyzésemben megemlítettem: szerintem olyan nincs, hogy az ember senkitől nem függ. De nem is erre szeretném kihegyezni a dolgot, hanem inkább az önzésre, ami itt megjelenik.

Miszerint ha én engedek beleszólást az életembe, meghallgatok másokat, összegzem a tapasztalatokat, elemzem a történéseket és aszerint elvetem az eredeti ötletemet, akkor már nem is vagyok önmagam? Magam öntömjénezése mindent felül kell írjon? Ez már nem az önbizalomról szól, ami egészséges dolog, hanem az önhittségről, ami annál kevésbé.

Itt ugrott be egy másik dolog: ki az, aki manapság biztosan tudja azt állítani, hogy ő önmagát követi? Ha jobban belegondolunk, kicsit mindig a körülmények alakítják ki az életünket és azt is, ahogyan vélekedünk.  Egy példával szemléltetve: hallunk egy hírt, hogy az egyik barátnőnket elhagyta a férje. Sajnáljuk szegény feleséget, mert mi lesz most vele ezek után. Egyetemesen elítéljük az összes férfiembert és szánakozunk a szegény női sorsokon.

Ezt a felületes véleményt nyomban sutba dobjuk, amint kiderül, a nő lépett félre és ezért hagyta el a férje. Egyből elkezdjük másképp látni az életüket. Utána meghallgatjuk a feleséget,aki sírva vallja be, hogy őt már milyen régóta hanyagolják. Hamarosan a férj verziója is eljut hozzánk, aki arról lamentál, a kedves hölgyikének semmi sem volt jó, mindig csak panaszkodott és kiabált.

Mi a vége?

Hangulatunktól függően döntünk. Ha minket is csaltak már meg sokszor, akkor a megcsalt fél mellé állunk. Ha minket is épp elhanyagolnak, akkor tovább dobáljuk a sarat a „ gaz férfiakra”.

Szerintem ilyen apróságokon múlik a véleményünk. Na és persze folyamatosan változik is. De azért van felelősségünk abban, kinek, mit és hogyan kommunikálunk.

Persze én sem tudok pártatlan lenni. Épp ez a lényeg, senki sem tud az lenni. Aki családban él, nem érti, egy nő egója hogyan lehet minden körülmények között elsődleges, mert a család lényege éppen az, hogy áldozatokat hozol, de ezeket az áldozatokat legtöbbször nem érzed tehernek. Sőt, a férjed is megteszi ugyanezt.

Abban teljesen egyetértek:ha van egy álmunk , kövessük. Tegyünk meg érte, amit lehet és ne töltsük olyasmivel feleslegesen az időnket, amiről magunkban is tudjuk, hogy haszontalan, mégis csináljuk. Görgetjük a facebook kezdőlapot céltalanul, miközben azt az időt arra is fel tudnánk használni, hogy minket valóban érdeklő témákat olvasgassunk, esetleg a barátainkkal beszélgessünk vagy értelmes célokat tűzzünk ki magunk elé.

A nagy függetlenségnek is megvan az ára. A tudatosan választott férfi nélküli létre gondolok, nem azokra, akik keresik, de nem találják a szerelmet. Nekik egyszerűen nincs szerencséjük.

A szerelemben pedig nem könnyű megőrizni ezt a nagybetűs függetlenséget. Inkább a lehetetlenhez közelít. Persze továbbra is külön személyiségek vagytok, de átalakultok. A másik is alakít, formálja a világnézeteteket. Kicsit jobbá váltok általa. Megkérdőjelezed a korábban biztosnak hitt elveidet, ha az ő világnézete merőben eltérő. Kicsit olyanná válsz, mint a másik. Átveszed a szokásait, a mondatait. Ő pedig a tiéidet.

Kicsit kevésbé leszel te, kicsit jobban leszel ő. Ebből születik meg a közös élet és ezáltal „ mi”-vé váltok. Elkezd érdekelni az, ami őt foglalkoztatja és fordítva. Ezáltal nem lesztek kevesebbek. Sőt, többek lesztek.

Persze vannak nehéz időszakok, de mégis: az ember társaságban érzi jól magát. Ez nem csupán a párkapcsolatra igaz. Mindenkinek szüksége van barátokra.  Olyanokra , akik támaszt nyújtanak, akiktől véleményt lehet kérni. Senki sem képes önmagában dönteni. Még ha azt is hiszi, hogy egyedül döntött, ezer körülmény kényszerítette, hogy ezt a döntést hozza. Maximum nem vette észre.